Harmadik fejezet - Aranykor

Harmadik fejezet

Aranykor

Lassan egy hét telt el azóta a bizonyos nap óta. Én pedig továbbra sem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy mi is ez az egész. Ismét hatalmába kerített a pánik, hogy lemondjam a találkozót, de akárhányszor kezembe vettem a mobilomat, valami láthatatlan erő nem hagyta, hogy üzenetet írjak neki. „Most mégis mit akarsz tőle? Barátságot? Tudod, hogy ő nem arra vágyik!!!” – dörömbölt fejemben újra és újra a kérdés és a kétség. Nem tudtam semmit, csak azt, hogy sokat gondolok rá, sokat gondolkozom róla.

Hosszú ideje, már meg sem láttam más emberek fájdalmát, nem érdekeltek az érzéseik vagy, hogy mit gondolnak rólam. Aztán egyszer csak szembe jött ez a lány, akinek olyan szomorú és magányos volt a lelke, hogy a fájdalma szinte dörömbölt az agyamban. Jókedvű volt és humoros, lelkében mégis nagy űr tátongott.

Úgy éreztem, mindent megtudtam róla, mialatt a buszon ültünk. Bár ő ebből semmit nem vett észre, de a lelke úgy nyílt meg felém, mintha egy nyitott könyvből olvasnék. Ez egyszerre volt szomorú és nagyon ijesztő. Valamiért úgy éreztem, hogy felelős vagyok érte. Más részről pedig a tény, hogy ő is boldogtalan, valahogy nyitottá tett felé. Éreztem, ő is ugyanolyan elveszett, mint én magam, még ha elveszettségünk igen más természetű is volt.

Mikor másnap végre rávettem magamat, hogy üzenetet írjak neki, ujjaim kicsúsztak az irányításom alól, akárcsak a lelkem. A fejemben már szépen megírtam az üzenetet, miszerint sajnálatos módon közbe jött valami, ezért sajnos le kell mondanom a találkozót. Az ujjaimat viszont a szívemben pislákoló új érzés irányította, és az üzenet teljesen más tartalmat nyert. Az első… a második… és a harmadik is. És az összes, ezek után. Én pedig minden egyes válasz után jobban éreztem magamat. Mindig mosoly költözött az arcomra, ha Audrey szellemes, bolondos, sokszor irónikus hangvételű üzeneteit olvastam. Ez pedig megrémített.

Audrey nemcsak humort hozott az életembe… hanem szörnyű káoszt a lelkembe.

Már elmúlt hat, mikor futólépésben megérkeztem a cukrászda elé. Elhúzódott a munka, így igencsak meg kellett szaporáznom, ha ide akartam érni. Messziről láttam, hogy Audrey egy könyvbe temetkezett, szemét le sem véve a sorokról, nyelvét kinyújtva próbálta elkapni a szívószál végét, amely egy nagy pohár italban volt. A szájam mosolyra húzódott. „Igen, ez Ő.”

- Szia! – köszöntem rá, ő pedig láthatóan majdnem félre nyelt. – Sokat késtem? – kérdeztem, mert könyvvel a kezében úgy nézett ki, mint aki már órák óta itt vár.

- Jaj nem, én érkeztem előbb, aztán… aztán nem akartam dehidratálódni, mert akkor hülyeségeket beszélek össze, úgyhogy inkább vettem egy kis innivalót. – mutatta büszkén az óriási adag jégkását. Valamiért melegség öntötte el a szívemet. Annyira bolond volt… és annyira jólesett látni a mosolyát.

- Aha, értem. Örülök, hogy „normális” maradtál. – nevetettem, és reméltem, hogy nem haragszik majd meg a szavaim mögött rejlő irónia miatt. Finoman összecsukta a könyvét, majd esetlenül próbálta beerőltetni a táskájába. Láthatóan igen régi kiadás volt, ami rögtön felkeltette az érdeklődésemet.

- Szereted a régi könyveket?  - kérdeztem, mikor Audreynak végre sikerült helyet találnia az egyébként tekintélyes méretű táskájában.

- Igen. – válaszolta büszkén. – Imádom az antik darabokat. De nem csak a könyvekből. Egyszerűen… szeretem a régiségeket… a régi bútorokat, használati tárgyakat, a zenét, az ékszereket, egyszerűen mindent! – tárta szét a karját. Bár még alig ismertem, de az már tisztán körvonalazódott bennem, milyen nagy hévvel tud dolgokért rajongani. Mindig irigyeltem az ilyen embereket.  – Ez valamiféle… őrület nálam. – magyarázta, alátámasztva mindazt, amit gondoltam.

- Értem. – mosolyogtam rá és már egy pillanatra sem volt kétséges számomra, hogy mi lesz a mai program. – Akkor már tudom is, hogy hova megyünk!

- Szerintem már sokkal jobban néznek ki. – mutogatta Audrey a sebeit, mikor hogyléte felől érdeklődtem. Mondanom sem kell, hogy még mindig szörnyen festettek a sebek- és zúzódások. Fehér bőrén sokkal feltűnőbb volt a lila- és a zöld minden létező árnyalata.

- Mihez képest? – kérdeztem a fejemet ingatva, mikor elővillant Audrey térde.

- Most már egész szép, de tényleg. Az első két napban szilva lila volt az egész, aztán elkezdett bordóba fordulni, most meg már csak simán zöld… - vezette le az egész folyamatot, mintha csak az időjárásról beszélne. Annyira bolond volt…

- Remélem, most már jobban vigyázol magadra. – mondtam.

- Vigyázok én, de a testem egyszerűen nem kompatibilis az agyammal. – méltatlankodott. – Nem engedelmeskedik… - Valamiért nevetnem kellett. Nem tudtam eldönteni, hogy szándékosan próbál vicces lenni, vagy az egyéniségéhez tartozik, szíve legmélyéből jön ez a bohókás, kissé gyerekes viselkedés.

- Nézd, itt is vagyunk! – kanyarodtam le egy kis utcába. – Ismered ezt a helyet? – kérdeztem, mikor a ház ajtaja elé értünk, bár tudtam, kevés esély van erre. Csodálatos hely volt ez a régi dolgok szerelmeseinek, de csak az embereknek egy igen szűk köre ismerte és látogatta.

- „Aranykor” – olvasta föl az aranyszínű feliratot, amely az ajtó fölé volt festve. – Nem, nem is hallottam róla soha. – rázta meg a fejét.

- Helyes! Ebben reménykedtem! – kacsintottam rá. – Azt hiszem, ez tetszeni fog! – indultam el a lépcsőn, ő pedig utánam sietett.

- De milyen hely ez? – kérdezte, de nem válaszoltam neki, inkább csak szélesre tártam előtte az ajtót. Ezt a helyet képtelenség volt pontosan körül írni, beszélni róla. Az Aranykort egyszerűen látni kell. Audrey belépett és láttam, hogy felcsillan a szeme. Már az előtér is olyan hatással volt az emberre a régies berendezésével, a képekkel a falon, az andalító zenével, amely a szobákból szűrődött ki, hogy az ember biztosan tudta: Egy másik világba lép most be.

- Ugye mondtam, hogy tetszeni fog! – mosolyogtam büszkén, mikor láttam, hogy a szája is tátva marad a csodálkozástól.

- De… de mi ez pontosan? – nézett körbe, majd elindult az egyik szoba irányába.

- Nos… ezt elég nehéz körül írni. – mondtam halkan, mert mindig ilyen hatással volt rám ez a hely. Mintha egy templomba léptem volna be. – Kicsit talán olyan, mint egy interaktív antikvárium. – láttam, hogy Audrey nem igazán érti, mire is gondolok. – A könyveket, amiket látsz, mind meg lehet venni. Ahogyan a berendezési tárgyak nagy részét is. – mutattam körbe a megannyi antik bútoron, képen- és dísztárgyakon. – De akár ki is vehetsz egy könyvet és leülhetsz olvasgatni. Ahogy az a hölgy is ott. – hajoltam közelebb Audreyhoz, mert a fent említett hölgy kissé rondán nézett rám.

- Ez szuper. – lépett közelebb Audrey az egyik könyvespolchoz. – Valami rendszer szerint vannak felpakolva? – kérdezte, miközben óvatosan végigsimítva a könyvek gerincét, lassú léptekkel fedezte fel a szobát. Abban a finomságban, ahogyan ezekhez a különleges, régi, egyedi történettel rendelkező könyvekhez ért, saját szenvedélyemet láttam visszatükröződni. Semmi kétség nem fért hozzá, hogy a régiségekhez való vonzódásunkban lelki társak vagyunk mi ketten.

- Nos, időrend szerint vannak a polcra felrakva a könyvek. Ha a szobába belépve balra indulsz el, ott vannak a legrégebbi könyvek, az ezernyolcszázas évek nagy klasszikusaival. – indultunk el a megadott irányba. – Ha tovább sétálsz, ott találod, a középső könyvespolcon a századfordulós és első világháború előtti irodalmat… a szoba végénél pedig az első világháború és a húszas évek világirodalma. – tisztára izgalomba jöttem a ténytől, hogy Audrey most ugyanazt elragadtatást érzi, mint én, mikor először tettem be ide a lábamat.

- Ez hihetetlen! – álmélkodott. – És ezek mik? – térdelt le olyan hirtelen a földre, hogy majdnem átestem rajta.

- Nos, ezek azok, amik miatt én szívesen járok ide… bár… nagyon régen volt, hogy utoljára itt jártam. – térdeltem le én is mellé. Most jöttem csak rá, hogy tényleg, mintha ezer éve lett volna, mikor legutóbb az Aranykorban jártam. – Ezek lemezek.

- Jé, tényleg… - emelt fel egyet óvatosan a papírborítóban lévő lemezek közül. – Ezek szerint te ilyeneket hallgatsz? – nézegette a lemez megbarnult borítóját.

- Hát, ami a kezedben van, olyat pont nem… - nevetettem, miközben végig pörgettem a másik tucatnyi lemezt. Tudtam, itt olyan különleges kincsek lapulhatnak meg, amelyekre én vágyom. – De például ezt… húúú… - egy nagyot fújtattam, amikor valami olyasmire bukkantam, amit már nagyon régóta kerestem. – Ez igazi ritkaság! – Fordítottam Audrey felé a lemez borítóját, arcán pedig a felismerés halvány szikráját kerestem. – Ismered ezt a dalt? - „Marion Harris – Somebody loves me” című slágere az egyik kedvencem volt. De soha nem hittem volna, hogy egyszer egy eredeti lemezt tarthatok majd a kezemben.

– Nem. – rázta meg Audrey a fejét. – Azt hiszem, hogy nem ismerem.

- Ó, pedig a húszas évek óriási klasszikusa volt! Csodás kis dal! – éreztem, hogy előtör belőlem a rajongó énem, de valahogy nem bántam. – Akkor most be is pótoljuk a lemaradást! – mondtam, majd a szoba sarkában lévő gramofonhoz léptem.

- Szabad ezt? – kérdezte Audrey aggodalmasan, mikor láttam, hogy az eddig forgó korongot a mi lemezünkre cserélem.

- Már miért ne lehetne? Tudod, ez egy interaktív hely! – nevetettem - Másként honnan is tudhatnánk, hogy minden rendben van-e a lemezzel? – óvatosan tettem rá a tűt a lemezre, mintha simogatnám.

- Nagyon értesz hozzá… - mondta elismerően Audrey, ami nagyon jól esett.

- Otthon is van egy hasonló… bár nem ilyen régi. – dicsekedtem, majd rövid sistergés után végre elindult a muzsika. A lány arról dalolt, hogy minden embernek párra van szüksége, akárcsak Ádámnak Évára. De ő olyan magányos… de úgy érzi, most van valaki, aki szereti… akit szeretne megismerni, tudni, hogy kicsoda...

Audreyra néztem, pillantása nagyon zavarba hozott. AZ a bizonyos pillantás volt. Tudtam, egy pillanatra sem felejthetem el, hogy Audrey érdeklődése teljesen más természetű irányomban, mint az enyém az ő irányában. Ez a dal pedig attól féltem, most reményt keltett benne.

- Na, hogy tetszett? – kérdeztem, hogy minél előbb sikerüljön legyőzni zavaromat.

- Nagyon jó volt! Én is nagyon szeretem az ilyen muzsikát! – lelkendezett. – És hallhatóan jó állapotban van a lemez.

- Igen. Igazi főnyeremény! – egy pillanatra ismét elfelejtettem mindent. Úgy örültem a lemeznek, mint ahogyan egy gyerek örül az új tájékának. – És neked köszönhetem! Ha nem látom meg a kezedben azt a könyvet, akkor most nem itt lennénk! – mondtam neki köszönetet, amitől láthatóan elpirult. Mélyen megérintett az ártatlansága, a rajongása. – Gyere, nézzünk szét a többi szobában is! – indítványoztam, majd további felfedezőútra indultunk… a lemez pedig jött velünk.

- Nagyon köszönöm, hogy elvittél az Aranykorba… egyszerűen csodálatos az a hely! Az embernek nincs is kedve eljönni onnan! – mondta később, amikor már töviről-hegyire bejártuk az egész Aranykort. Tudtam, ő is úgy érzi, mintha egy időutazáson vett volna részt, ami után a való világ ismét nagyon sivárnak és szürkének tűnik.

- Nem, én köszönöm, hogy neked köszönhetően én is újra körbe járhattam. – mosolyogtam rá. – És megszerezhettem ezt! – lobogtattam meg a lemezt. – Régen volt, hogy utoljára így végig jártam volna elejétől-végéig az egész Aranykort… nagyon jó volt ezt a társaságodban tenni. – az utolsó mondat olyan hirtelen tódult az ajkaimra, hogy esélyem sem volt visszafogni őket. De tényleg így éreztem. Hosszú idő óta ez volt az egyik legcsodálatosabb napom.  – És örülök, hogy végre tudtunk egy kicsit beszélgetni is.

- Igen, annak én is. – bólintott Audrey. Szokatlan volt a részéről, hogy ilyen röviden és tömören fogalmazzon. Láttam, hogy egy nagyot nyel, mintha csak a további szavakat próbálta volna bent tartani. Tudtam, milyen jól érezte magát, nem csak az Aranykor csodái miatt, hanem főképpen azért, mert együtt voltunk. De láttam rajta, hogy tisztában van vele, örömének nem adhat olyan mértékben hangot, ahogyan szeretne. Egyre közelebb értünk a házhoz, ahol lakott, nekem pedig most jutott csak el a tudatomig, hogy újabb válaszút elé kerültem. – Nos, itthon is vagyok. – Állt meg Audrey kényszeredett mosollyal a ház előtt. És akkor jött az a kínos csönd. Zavartan néztük egymást, mindketten más érzések miatt hadakoztunk Önmagunkkal. Tudtam, Audrey arra vár, abban reménykedik, hogy újabb programra hívom majd. Láttam a feszültséget az arcán, a ki nem mondott szavakat az ajkain. Biztos voltam benne, hogy ő biztosan nem fogja kezdeményezni az újabb találkozót. Egyszer már visszautasítottam és tudtam, hogy ez milyen mély sebet ejtett rajta. Tudtam, hogy milyen útra sodor minket, ha újra és újra találkozunk. És éreztem, hogy arra én még nem vagyok készen. De ahogy az arcára néztem, a reménytől és a rajongástól csillogó szemeit láttam, a lelke ismét olyan fájdalmasan nyílt meg előttem, mint az előző találkozásunkkor, a buszon. Ajkaim ismét úgy mozdultak, mintha nem is én irányítanám őket. - És… milyen filmre akartál igazából elhívni? – hangom olyan távolinak tűnt, mintha egy másik James szavai lettek volna.  

- Ó, jaj. – rejtette Audrey tenyerébe az arcát, nagy zavarában. – Hogy jutott ez most az eszedbe? – nézett rám pirosan égő arccal. Tudtam, hogy még mindig szégyelli, ami a partin történt. - Fogalmam sincs. Azt sem tudom, hogy milyen filmek mennek mostanság a moziban. Csak egy hirtelen ötlet volt, igazából a mai napig nem tudom, hogy mertem megtenni. Tudom, hihetetlen, de nem szoktam idegen pasiknak ilyen kérdéseket feltenni ismerkedésünk első öt percében. – képtelen volt legyőzni a zavarát. Őt ugyanúgy meglepte a kérdés, mint amennyire saját magamat. – Csak Glenda egyszerűen nem hagyott békén ezzel a „légy merész” dumával, úgyhogy… - megrázta a fejét, miközben idegesen állt egyik lábáról a másikra.

- És mi lett volna, ha igent mondok? – kérdeztem, miközben az egyetlen olyan reakciót produkáltam, aminek nagyon nem ott volt a helye: nevettem.

- A világ nyolcadik csodája. Azt úgy hívják. – Audrey is nevetett, de az ő nevetése iróniával és fájdalommal volt tele. Hirtelen elszégyelltem magamat. Arról faggatom, hogy milyen megalázónak élte meg azt a helyzetet… arra kényszerítem, hogy a reményeiről és a vágyairól beszéljen, miközben mind a kettő, lassan kihal belőle… és ebben én is ugyanúgy hibás vagyok, mint az összes többi férfi, aki felkeltette az érdeklődését.

- Kérdezd meg még egyszer… - szólalt meg ismét az a másik James, aki fölött már semmilyen hatalommal nem bírtam.

- Nem… nem lenne kedved eljönni velem moziba? – kérdezte halkan Audrey, közbe pedig égő arccal tanulmányozta a cipőjét. Tudtam, milyen nehéz lehet feltennie nekem ezt a kérdést. Eszébe juttatja a partin történetek és még ki tudja hány olyan esetet, amikor udvariasan – vagy éppen otrombán – visszautasították. Olyannak akartam látni, mint amilyen az este volt. A szívemet ismét átjárta az a meleg érzés, mint amikor együtt fedeztük fel az Aranykor kincseit. Hozzá léptem, majd egy apró csókot adtam forró arcára.

- Örömmel…

Második fejezet - Váratlan fordulat

Második fejezet

Váratlan fordulat

Valamiért nem tudtam kiverni a fejemből azt a lányt… Audreyt.

Azok alapján, amiket Glenda mesélt róla, el tudtam képzelni, mit érezhet most… és ez nagyon bántott. Láttam magam előtt az arcát, amikor visszautasítottam, láttam rajta zavart és a fájdalmat… és láttam kívülről magamat, a tekintetemet, amikor otthagytam.

Múltak a napok, de a lány képe nem akart halványulni. Mardosott az Önvád a történtek miatt és különösképpen azért, mert tudtam, szegény milyen kétségbeesetten próbálkozik, hogy végre párt találjon. Egyszerre bántott és idegesített ez az érzés, mert az életem így is olyan bonyolult volt, hogy néha nagyon nehezen bírtam el a súlyát… erre most itt ez a szerencsétlen félreértés… és ez a lány…

Egy nagyot sóhajtva álltam meg a régi cégem irodája előtt. Nem akartam ide jönni, de mikor ma előbb elengedtek minket, a lábaim valahogy mégsem Anyámékhoz vittek, hanem ide hoztak… Tudtam, csak egy dolog hozhat megkönnyebbülést.

- Köszi Shila, hogy ilyen gyors voltál. Vagy én vagyok hülye, vagy… - hadarta, majd mikor felnézett és meglátott, arca megváltozott. Ugyanolyan vörös lett, mint mikor pecsenyére égett a grillsütő mellett, bár kellemes huszonöt fok volt a légkondicionált helyiség belsejében. Tudtam, újra felidéződnek benne a partin történtek, ami a számára talán sokkal kellemetlenebb volt, nekem. Nem szólalt meg, csak zavartan felpattant, mintha megijedt volna.

- Üdvözlöm. – mondtam végül én, majd becsuktam magam mögött az ajtót, és közelebb léptem. A lány nem köszönt vissza, láttam, hogy rettenetesen zavarban van.

- Gondolom… gondolom Glendához jött. – hebegte. – Ő a szomszédban van. – mutatott maga mellé a falra. – De azt hiszem… azt hiszem, hogy most éppen van nála valaki. – alig mert rám nézni. Nagyon rossz volt látni, hogy mennyire tart tőlem. Egyre inkább úgy éreztem, hogy nagyon kegyetlenül viselkedtem vele ott a kertben. Megpróbáltam kedvesen rámosolyogni, bár szörnyen éreztem magamat.

- Köszönöm, de igazából nem Glendához jöttem. – mondtam, majd egy kis hatásszünetet tartottam. – Hanem Önhöz. – láttam, hogy Audrey elsápad. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy attól tart, a kerti jelenet ismétlődik majd meg újra. – Szeretnék elnézést kérni, hogy olyan… olyan szörnyen viselkedtem Önnel. – böktem ki végül, mert nem akartam, hogy ilyen kellemetlenül érezze magát.

- De hát nem… nem viselkedett szörnyen. – rázta meg a fejét, és félénken a szemembe nézett. – Semmi rosszat nem tett. Én voltam az, aki tapintatlan voltam. – hajtotta le fejét. – De esküszöm, hogy én semmit…

- Tudom. – szakítottam félbe. – Glenda még aznap elmondott nekem mindent és tisztázta a félreértést.

- Ennek örülök. – sóhajtott fel. Láttam rajta, hogy őszintén bántotta a dolog. Ettől ismét elemi erővel tört rám az Önvád. - Igazából az egész nem történik meg, ha ő nem olyan erőszakos. – bökte ki.

- Igen, mondta. – próbáltam felszabadultan nevetni, mire láthatón még jobban zavarba jött. – Glenda már csak ilyen. De mindig csak jót akar. Őszintén sajnálom, hogy pont én akadtam az útjába. – távolról hallottam, hogy hangom milyen komolyan cseng. – Félek, nem könyvelte el a dolgot pozitív megerősítésnek. – éreztem, hogy most az én arcomba szalad a vér.

- Áhhh, nekem már mindegy. – legyintett tettetett lazasággal. – Ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Szerintem ez az eset is egy égi jel volt erre. – mondta, majd kínos hallgatásba fulladt a beszélgetés. Csak néztem őt és teljességgel tanácstalan voltam.

- Nem… nem lenne kedve meginni valami munka után? – kérdeztem, bár egy másodperccel később meg mertem volna rá esküdni, hogy valami teljesen mást akartam mondani, valami banális közhelyet, de mire a mondanivalóm az agyamtól a szájamig jutott, ez lett belőle. Láttam rajta, hogy mennyire meglepődött és nem tudja hova tenni a dolgot. Én magam sem tudtam.

- De… de, persze… - bólintott – szívesen.

- Visszajöjjek később? – kérdezte egy hang a hátam mögül, aki minden bizonnyal Audrey egyik kolléganője volt.

- Nem, nem akarok zavarni. – mosolyogtam, közben pedig olyan zavarban éreztem magamat, mint hosszú hónapok óta egyszer sem. – Addig bemegyek Glendához, ha éppen nem zavarom… és megvárom. – mosolyogtam vissza, közben pedig úgy éreztem, hogy felgyullad az arcom. Becsuktam magam utána az ajtót, majd fel-alá kezdtem járkálni a folyosón, miközben egy kérdés dörömbölt az agyamban: „Ez meg mi volt?!?”

Harmadszorra néztem az órámra azóta, hogy kijöttem Audrey irodájából. Többször is úgy gondoltam, hogy visszamegyek és valami hülye indokra hivatkozva lemondom a meghívást, de valahogy nem vitt rá a lélek. Hiába ismételgettem magamnak, hogy bocsánatot kértem tőle, és ezzel az ügy lezárva… valahogy mégis képtelen voltam a szemébe nézni és itt hagyni. Glenda már tíz perce beszélt megállás nélkül, de én egy szavát sem tudtam felfogni vagy értelmezni. Csak arra tudtam gondolni, hogyan csúszhatott ki a szájamon az a meghívás.

Mikor elérkezett az öt óra, Audrey is előtűnt az irodájából. Félénken mosolygott, én pedig úgy éreztem, valahogy majdcsak kibírok vele egy órát valami hangulatos helyen.

- Nos, hova lenne kedve beülni? – kérdeztem Audreyt, mikor kiléptünk az irodaépületből.

- Hú, én nem is tudom… azt hittem, hogy Ön már tudja, hogy hova megyünk. Én… nem… nem igazán szoktam sehová sem járkálni. – tört ki belőle az őszinte vallomás.

- Na, akkor ezzel nincs egyedül. – sóhajtottam nagyot. Az idejét sem tudtam, mikor ültem be valahova kollégákkal vagy barátokkal…

- Ne haragudjon, én csak… - természetesen azonnal magára vette igencsak keserűre sikeredett közbevetésemet.

- Ugyan már. Nincs miért haragudnom. Meghívtam egy italra, de még csak azt sem találtam ki, hogy hova… inkább nekem kellene bocsánatot kérnem. – próbáltam kiengesztelni.

- Biztosan hirtelen jött ötlet volt. – nevetett zavartan.

- Így igaz. – bólintottam, közben pedig arra gondoltam, hogy még csak nem is tudja, mennyire az volt... – Azért remélem, hogy nem bánja.

- Nem. – rázta meg a fejét. – Konkrétan nincs semmi dolgom… mint általában soha. – bármennyire is próbálta titkolni és mosoly mögé rejteni, éreztem hangjában a keserűséget.

- Nos, ez nálam nagy általánosságban pont fordítva van. Egyáltalán nincs időm semmire. De amikor van, akkor igyekszem kihasználni az alkalmat. – mosolyogtam rá. – Mit szólna hozzá, ha inkább tegeződnénk? Ez így annyira… horrorisztikus… - nevettem fel zavaromban, mire ő elpirult.

- Persze. Semmi akadálya. – válaszolta, majd tovább indultunk…

Végül egy cukrászdában kötöttünk ki, amit nem bántam, mert úgysem volt szándékomban inni. Hét közben soha nem engedtem meg magamnak ezt a luxust. Minden percben száz százalékosnak kellett lennem, hogy elvégezhessem a munkámat és jó apja lehessek Jimmynek.

Mikor leültünk és a pincér felvette a rendelésünket, zavartan, csendben ültünk egymás mellett. Audrey még mindig csak komoly erőfeszítések árán tudott a szemembe nézni, arca ilyenkor mindig egy fokkal pirosabb színezetet öltött. Először nem értettem, miért érzi magát még mindig kellemetlenül, hiszen tisztáztuk a félreértést, de aztán rájöttem.

Ujjait összefonta, idegesen feszítette meg őket, próbálta narancssárgára festett körmeit láthatatlanná tenni, igen kevés sikerrel. Percenként próbált egy zabolátlan tincset a füle mögé simítani, de az csak nem akart engedelmeskedni neki. Feszengve, egyenes derékkel ült és néha kényszeresen megigazította magán a ruhát. És akkor eszembe jutott, hogy pontosan minek is köszönhető az ismeretségünk. Audrey úgy izgult, ahogyan az első randin szokás.

- Hogyan kerültél a céghez? – kérdeztem hirtelen, mert a csend, ami közénk ereszkedett, már kezdett több lenni, mint kellemetlen.

- Nos… az egyik kollégánk, Samantha ajánlott be, akivel együtt jártam táncolni. Aztán ott összehaverkodtunk. Tudta, hogy éppen állást keresek és volt olyan kedves, hogy szólt két jó szót az érdekemben.

- Ez igazán kedves tőle. – mosolyogtam rá. – Örülök, hogy csatlakoztál a csapathoz. Igazán családias hely. – próbáltam a közhelyek szintjén maradni.

- Igen, mindenki nagyon rendes. Kár, hogy te már nem vagy itt. – mondta, majd arca szinte azonnal színt váltott, mikor eszébe jutott, miért is nem vagyok már a cégnél. – Sajnálom… - suttogta, közben pedig egy igen veszélyes méretű torta darabot gyömöszölt a szájába. Őszintén sajnáltam.

- Ugyan. Semmi rosszat nem mondtál. – mosolyogtam rá, de az emlékek hatására éreztem, hogy hangom szomorúan cseng.

Vagy fél órán keresztül beszéltünk további semmitmondó dolgokról, felszínesen társalogtunk a cégről, a kollégákról. Miközben Audrey az elmúlt néhány hónapjáról beszélt, én az arcát tanulmányoztam. Kerek arca volt, tiszta fényű, zöld szemei és gesztenyebarna haja, amely első ránézésre nem a természet ajándékának tűnt. Eredeti hajszínének inkább a szőke egy sötétebbik árnyalatát tippeltem. Ujjai kissé rövidek voltak, körmei rövidre vágva és élénk narancssárgára festve. Mintha csak az ordítozták volna, hogy „Hééé, itt vagyok!!!” Egy könnyű, nyári ruha volt rajta, virág mintával, ami igazán friss hatást keltett. A ruha szabása inkább az hangsúlyozta ki, amit el szeretett volna rejteni, nem pedig azt emelte ki, ami előnyére vált volna… Abba a hibába esett, amelybe a legtöbb molett nő. Inkább elrejtett mindent, ahelyett, hogy kihangsúlyozta volna azt, ami előnyös. Mindennek ellenére az összhatás egyáltalán nem volt katasztrofális. Arca kedvesnek, őszintének tűnt, a zöld szemeiben megbúvó ártatlanság pedig rabul tudta ejteni az ember tekintetét. Férfi szemmel nem tartottam őt rondának, vagy taszítónak… mindent egybe véve volt benne valami nagyon vonzó. Nem értettem, miért nem talál magának valakit. Aztán elszégyelltem magamat. Hiszen pillanatnyilag én vagyok érdeklődése középpontjában, ő pedig a maga esetlen módján próbálja felkelteni az érdeklődésemet. Nem erőszakosan, nem szóval és nem is tettel, hiszen már nagyon jól tudta, mi a helyzet… de a tekintete, a gesztusai mindennél tisztábban mutatták vonzódását irányomban. Ez pedig nagyon zavarba ejtett. Szerettem volna minél előbb szabadulni ebből a helyzetből, ezért akaratlanul is az órámra néztem.

Végül ő indítványozta az indulást.

- Nagyon köszönöm a sütit, igazán finom volt. – mondta mosolyogva, de úgy láttam a Poker arcot még igencsak gyakorolnia kell. Tudtam, hogy mennyire csalódott. Az, hogy nem kérdeztem az életéről és én sem meséltem a sajátomról egyértelművé tette a számára, hogy ez a meghívás tényleg semmi másról nem szólt, csak az udvariasságról és a bűntudatomról. Egyre szörnyűbben éreztem magamat, őszintén örültem, hogy néhány perc múlva végre elfelejthetem ezt az egészet.

- Igazán nincs mit. Én köszönöm, hogy elfogadtad a meghívást. – mosolyogtam rá, miközben kiléptünk a cukrászdából. – Te merre mész?

- Jaj, csak a buszmegállóig. – mutatott az utca vége felé. – A kétszázhuszonhatos busz pont jó nekem. – magyarázta séta közben kissé hátra, felém fordulva és ekkor megtörtént a baj.

Én magam sem vettem észre azt a kiállón fagyökeret, amelytől megbicsaklott Audrey lába, elvesztette az egyensúlyát, majd olyan kecsesen terült el az utca kövezetén, mint egy krumpliszsák.

- Jól vagy? – kérdeztem, miközben szememet végig futtattam rajta, ő pedig próbált esetlenül feltápászkodni. A térde, könyöke és a tenyere tele volt horzsolt, zúzott sebekkel, éreztem, hogy remeg, amikor felsegítettem. Nem válaszolt, csak ajka legörbült, zöld szemeiből pedig kövér cseppekben folytak a könnyek. Szörnyű volt így látni.

- Miért történik ez velem mindig? Miért vagyok ilyen szerencsétlen? – motyogta szipogva. - Sajnos néhány járókelő is végig asszisztálta a produkciót, akik láthatóan nem igazán akarták palástolni a mosolyt az arcukon.

- Jól vagy? – kérdeztem újra, amikor megláttam, hogy Audrey halántékán egy hosszú seb éktelenkedik, amiből vékony csíkban folyt a vér. – Ezt meg kellene mutatnod egy orvosnak. – mondtam. Nagyon csúnyának látszott a sebe. – Elkísérlek.

- Nem, igazán nem kell. – rázta meg a fejét, amitől megtántorodott és nekem kellett megfogom, hogy el ne essen. – Semmi bajom. Haza megyek és lefekszem. – Láthatóan zavart volt, ilyen állapotban semmiképpen nem engedhettem egyedül útjára.

- Jól van, de akkor haza kísérlek. – mondtam, majd lassan a buszmegálló felé indultunk.

- De igazán nem kell. Nem szeretnélek feltartani. Biztosan van elég dolgod. – ismételgette, arca néha fájdalmasan megrándult. – A busz úgyis majdnem a kapu előtt tesz le.

- Akkor igazán semmiből sem tart, hogy haza kísérjelek. – mondtam, majd felsegített a buszra, mely Hála Istennek éppen akkor érkezett meg, mikor a sarokra értünk.

A buszon szerencsére sok üres hely volt, így le tudtunk telepedni a jármú hátsó részébe, ahol szinte alig volt valaki. Láttam, hogy Audrey végig néz meggyötört ruházatán, koszos, felsértett lábán, szemébe pedig ismét könnyek gyűltek, miközben megrázta a fejét és kinézett az ablakon.

 - Minden rendben? – kérdeztem, mikor láttam, hogy teljesen magába roskadva, hangtalanul ül mellettem. Fejét az üvegnek döntötte, arcáról gyors iramban peregtek a könnyek.

- Persze, minden tökéletes. – nevetett keserűen. – Eddig kettőből kétszer sikerült előtted komplett hülyét csinálnom magamból. Elég jó arány… - fújta ki az orrát. – Na nem mintha bármit is számítana… - fűzte hozzá halkan, majd ismét az ablak felé fordult. Mélyen megérintett az szomorúság és reményvesztettség, ami belőle áradt. Mikor a cukrászdában ültünk, olyan semmitmondó volt a számomra, de most… most szétfoszlott az álarc, amit magára erőltetett, mert úgy gondolta, a szolid, udvarias viselkedése majd közelebb viszi hozzám. De tévedett. Túl sok ember volt a közelemben, akinek távolságtartást és sajnálatot láttam a szemében. Ez volt az, amitől menekültem.

Most viszont ott ült mellettem és tudtam, hogy ennek én vagyok az oka. Nem azért tört össze, mert elesett és tele van vérző sebekkel. Hanem mert mindez előttem történt. Szó szerint látható és tapintató volt a fájdalma, amely úgy tört a felszínre, mint vulkánból a láva. Tudtam, hogy milyen régen van egyedül és mennyire vágyik egy társa… mennyire vágyik a szerelemre. Hirtelen megláttam arcára írva sok visszautasítást, a sok csalódást, amelyet el kellett szenvednie… és azon kaptam magamat, hogy egy éve először érint meg igazán egy másik ember fájdalma. Ő is ugyanolyan magányos volt, mint én. Ettől valahogy közelebb éreztem magamhoz. Ő is kereste a számára kijelölt utat, az értelmet az életében, akárcsak én. És éppen olyan messze állt a megoldástól, mint én magam…

- Gyere, csak óvatosan. – erősen fogtam a kezét, miközben nem kis fájdalom árán leszállt a buszról. – Karolj belém. – mondtam, ő pedig kisírt szemeivel hálásan nézett rám. Valahogy jó volt így sétálni… jó volt gondoskodni róla, bár alig ismertem.

- Köszönöm… erre lesz a ház, ahol lakom. – mutatott végig az utcán, majd lassan elindultunk.

- Jobban vagy már egy kicsit? – kérdeztem halkan, mert valamiért nagyon bántott a csönd.

- Igen. – válaszolta. – Ne haragudj, hogy hülyeségeket beszéltem össze. – kért elnézést, mert most már tisztán látta, mennyire kiadta magát, az érzéseit a buszon. – Csak ilyenkor konkrét sokkot tudok kapni. – nevettem zavartan. Most sokkal inkább olyan volt, mint a kerti partin, nem pedig olyan, mint a cukrászdában. Ez az Audrey sokkal jobban tetszett nekem.

- Miért, ez gyakran előfordul veled? – kérdeztem nevetve.

- Nem, csak általában akkor, ha a legjobb formámat szeretném hozni valaki előtt. – válaszolta őszintén. Sok év keserűsége érződött át szavain. – Nos, itt is vagyunk. – állt meg az egyik ház előtt. – A másodikon lakom. Élvezet lesz felmászni. – próbált némi humort csempészni szavaiba.

- Felkísérjelek? – kérdeztem, és meglepő módon nem is esett volna nehezemre.

- Nem, köszönöm. Menj csak nyugodtan. És sajnálom, hogy el kellett jönnöd idáig miattam. – próbált mosolyogni. – És köszönöm a sütit… meg mindent. – mondta végül. Tudtam neki is ugyanaz jár most a fejében, mint nekem. Láttam az arcán, a szomorú, mégis reménytől csillogó szemein. Ha én nem lépek valamit, valószínűleg most látjuk egymást utoljára. Úgy éreztem, hogy megszakad a szívem.

- Igazán nincs mit. Köszönöm, hogy megismerhettelek. – hadartam, majd búcsút intettem neki. Képtelen voltam tovább a szemébe nézni. Féltem, hogy valami olyasmit teszek, olyasmit mondok, ami mindkettőnket új irányba sodor… olyan irányba, amire még nem álltam készen.

Anyáéknak azt mondtam, túlóráznom kellett, ezért érkeztem később. Két szót váltottunk csupán, felkaptam Jimmyt és már ott sem voltam. Féltem… féltem, hogy Anya belém lát. Hogy meglátja, milyen feldúlt vagyok. Én pedig nem akartam beszélni arról, ami ma történt. Nem akartam róla beszélni, mert még én magam sem tudtam pontosan, hogy mi is volt ez. Egy éven keresztül úgy éreztem magamat, mintha meg lennék fagyva… mintha kővé váltam volna. Csak Jimmy és a szüleim mellett voltam igazi ember, csak ők tudtak az érzelmeimre hatni. Erre néhány napja felbukkan ez a lány, aki valahogyan beférkőzött a jeges bőröm alá…

Gyors iramban mentem hazafelé, Jimmy már jóízűen aludt a karomban. Én pedig mérges voltam. Mérges magamra és mérges Audreyra, mert felkavarta a világomat. Mert valami olyat hozott ki belőlem, amit már régen el is felejtettem… mert mellette újra embernek éreztem magamat.

- Jó éjszakát Jimmy. – suttogtam halkan, majd óvatosan befektettem kiságyába a kisfiamat, akit mindennél jobban szerettem a világon. Néztem ahogy alszik, a torkom pedig összeszorult a gondolatra, hogy soha nem fogja megismerni az édesanyját… az  érintését… a szeretetét… Mindig csak én leszek neki. És semmit sem tudok tenni ez ellen.

Egy nagyot sóhajtottam, behajtottam a szoba ajtaját, majd kimentem a nappaliba. Fáradtan, lelkileg megtépázottan zuhantam le a kanapéra. Minden olyan csendes volt… olyan szörnyen csendes. A magány elemi erővel csapott le rám. Üres volt a lakás Julie nélkül. A kacagása, az éneklése nélkül.

Aztán eszembe jutott Audrey… most biztosan ő is így ül otthon és a sebeit ápolgatja… a fizikait és a lelkit egyaránt… bár ez utóbbi kétségkívül sokkal nehezebben gyógyul majd be. Ő is ott ül az üres lakásban és a mai napon gondolkodik. El sem tudtam képzelni milyen lehet neki… nem tudtam pontosan hány éves, de harminc körülinek tippeltem. Glenda elmondása szerint még nem igazán volt kapcsolata, mindig egymaga volt… el sem tudtam képzelni, milyen magányos lehet. Én a főiskola óta nem ismertem a magány fogalmát. Ott találtunk egymásra Julieval és onnantól kezdve egy pillanatra sem váltunk szét... egészen addig a napig…

A plafont bámultam, közben idegesen járt a lábam. Most tudatosodott bennem, hogy valószínűleg soha többé nem látom majd Audreyt. Megnyugtatónak éreztem a gondolatot. Szerettem volna, hal minél előbb elhalványul az emléke, mígnem minden visszatérhet a megszokott, szürke kerékvágásba. De minél inkább így gondoltam, annál inkább csak körülötte forogtak a gondolataim. Kezembe vettem a mobilomat és idegesen nézegettem. „Írni kéne neki, csak udvariasan megkérdezni, hogy jól van-e?” Vetettem fel magamban a kérdést. Aggódtam érte. Ez volt az igazság, még ha próbáltam is leplezni magam előtt. „Remélem, hogy jól vagy, jó éjszakát, James.” – pötyögtem be a rövid üzenetet, majd tízszer is elolvastam, mielőtt elküldtem volna. Idegesen vártam a reakciót, amely egy percen belül meg is érkezett. „Leginkább csak a büszkeségemen esett csorba, de azt túlélem. Köszönök mindent, Audrey.” A válasz hasonlóan formális volt, mint amilyen az én kérdésem. Látszott rajta a távolságtartás, érződött, hogy Audrey feladta a küzdelmet.

Ez valamiért nagyon bosszantott. Valamiért úgy éreztem, nem fogja ennyiben hagyni ezt az egészet. De aztán rájöttem, hogy ugyan miért is próbálkozna tovább? Elutasító voltam vele, ő pedig tiszteletben tartja az érzéseimet. Ennyi.

Továbbra is a plafont bámultam. Éreztem, hogy Audrey sokkal összetettebb, mint amilyennek első pillanatra gondoltam. Meg akartam ismerni. Nem úgy, mint nőt… hanem, mint embert. És ez az érzés ijesztő volt. Vagy fél órán keresztül szemeztem a mobilommal, majd egy nagy levegőt vettem és begépeltem az üzenetet. Ezúttal nem olvastam el, csak gyorsan a küldés gombra kattintottam. „Nem lenne kedved megismételni a mai napot? Mondjuk az esést ezúttal kihagyhatnád.” – nem tudtam, honnan jött ez a lazaság és a humor, mert legbelül sem lazának, sem pedig humorosnak nem éreztem magamat.

A válasz pedig ismét gyorsan érkezett. Kezembe vettem a mobilomat és elolvastam. Éreztem, hogy elmosolyodok. Megráztam a fejemet, majd a hálószoba felé indultam. Bár már nagyon késő volt, mégis sokáig forgolódtam. A gondolatok össze-vissza cikáztak az agyamban, de végül mindig ugyanarra jutottam.

„Van valami ebben a lányban…”