Második fejezet - Váratlan fordulat

Második fejezet

Váratlan fordulat

Valamiért nem tudtam kiverni a fejemből azt a lányt… Audreyt.

Azok alapján, amiket Glenda mesélt róla, el tudtam képzelni, mit érezhet most… és ez nagyon bántott. Láttam magam előtt az arcát, amikor visszautasítottam, láttam rajta zavart és a fájdalmat… és láttam kívülről magamat, a tekintetemet, amikor otthagytam.

Múltak a napok, de a lány képe nem akart halványulni. Mardosott az Önvád a történtek miatt és különösképpen azért, mert tudtam, szegény milyen kétségbeesetten próbálkozik, hogy végre párt találjon. Egyszerre bántott és idegesített ez az érzés, mert az életem így is olyan bonyolult volt, hogy néha nagyon nehezen bírtam el a súlyát… erre most itt ez a szerencsétlen félreértés… és ez a lány…

Egy nagyot sóhajtva álltam meg a régi cégem irodája előtt. Nem akartam ide jönni, de mikor ma előbb elengedtek minket, a lábaim valahogy mégsem Anyámékhoz vittek, hanem ide hoztak… Tudtam, csak egy dolog hozhat megkönnyebbülést.

- Köszi Shila, hogy ilyen gyors voltál. Vagy én vagyok hülye, vagy… - hadarta, majd mikor felnézett és meglátott, arca megváltozott. Ugyanolyan vörös lett, mint mikor pecsenyére égett a grillsütő mellett, bár kellemes huszonöt fok volt a légkondicionált helyiség belsejében. Tudtam, újra felidéződnek benne a partin történtek, ami a számára talán sokkal kellemetlenebb volt, nekem. Nem szólalt meg, csak zavartan felpattant, mintha megijedt volna.

- Üdvözlöm. – mondtam végül én, majd becsuktam magam mögött az ajtót, és közelebb léptem. A lány nem köszönt vissza, láttam, hogy rettenetesen zavarban van.

- Gondolom… gondolom Glendához jött. – hebegte. – Ő a szomszédban van. – mutatott maga mellé a falra. – De azt hiszem… azt hiszem, hogy most éppen van nála valaki. – alig mert rám nézni. Nagyon rossz volt látni, hogy mennyire tart tőlem. Egyre inkább úgy éreztem, hogy nagyon kegyetlenül viselkedtem vele ott a kertben. Megpróbáltam kedvesen rámosolyogni, bár szörnyen éreztem magamat.

- Köszönöm, de igazából nem Glendához jöttem. – mondtam, majd egy kis hatásszünetet tartottam. – Hanem Önhöz. – láttam, hogy Audrey elsápad. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy attól tart, a kerti jelenet ismétlődik majd meg újra. – Szeretnék elnézést kérni, hogy olyan… olyan szörnyen viselkedtem Önnel. – böktem ki végül, mert nem akartam, hogy ilyen kellemetlenül érezze magát.

- De hát nem… nem viselkedett szörnyen. – rázta meg a fejét, és félénken a szemembe nézett. – Semmi rosszat nem tett. Én voltam az, aki tapintatlan voltam. – hajtotta le fejét. – De esküszöm, hogy én semmit…

- Tudom. – szakítottam félbe. – Glenda még aznap elmondott nekem mindent és tisztázta a félreértést.

- Ennek örülök. – sóhajtott fel. Láttam rajta, hogy őszintén bántotta a dolog. Ettől ismét elemi erővel tört rám az Önvád. - Igazából az egész nem történik meg, ha ő nem olyan erőszakos. – bökte ki.

- Igen, mondta. – próbáltam felszabadultan nevetni, mire láthatón még jobban zavarba jött. – Glenda már csak ilyen. De mindig csak jót akar. Őszintén sajnálom, hogy pont én akadtam az útjába. – távolról hallottam, hogy hangom milyen komolyan cseng. – Félek, nem könyvelte el a dolgot pozitív megerősítésnek. – éreztem, hogy most az én arcomba szalad a vér.

- Áhhh, nekem már mindegy. – legyintett tettetett lazasággal. – Ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Szerintem ez az eset is egy égi jel volt erre. – mondta, majd kínos hallgatásba fulladt a beszélgetés. Csak néztem őt és teljességgel tanácstalan voltam.

- Nem… nem lenne kedve meginni valami munka után? – kérdeztem, bár egy másodperccel később meg mertem volna rá esküdni, hogy valami teljesen mást akartam mondani, valami banális közhelyet, de mire a mondanivalóm az agyamtól a szájamig jutott, ez lett belőle. Láttam rajta, hogy mennyire meglepődött és nem tudja hova tenni a dolgot. Én magam sem tudtam.

- De… de, persze… - bólintott – szívesen.

- Visszajöjjek később? – kérdezte egy hang a hátam mögül, aki minden bizonnyal Audrey egyik kolléganője volt.

- Nem, nem akarok zavarni. – mosolyogtam, közben pedig olyan zavarban éreztem magamat, mint hosszú hónapok óta egyszer sem. – Addig bemegyek Glendához, ha éppen nem zavarom… és megvárom. – mosolyogtam vissza, közben pedig úgy éreztem, hogy felgyullad az arcom. Becsuktam magam utána az ajtót, majd fel-alá kezdtem járkálni a folyosón, miközben egy kérdés dörömbölt az agyamban: „Ez meg mi volt?!?”

Harmadszorra néztem az órámra azóta, hogy kijöttem Audrey irodájából. Többször is úgy gondoltam, hogy visszamegyek és valami hülye indokra hivatkozva lemondom a meghívást, de valahogy nem vitt rá a lélek. Hiába ismételgettem magamnak, hogy bocsánatot kértem tőle, és ezzel az ügy lezárva… valahogy mégis képtelen voltam a szemébe nézni és itt hagyni. Glenda már tíz perce beszélt megállás nélkül, de én egy szavát sem tudtam felfogni vagy értelmezni. Csak arra tudtam gondolni, hogyan csúszhatott ki a szájamon az a meghívás.

Mikor elérkezett az öt óra, Audrey is előtűnt az irodájából. Félénken mosolygott, én pedig úgy éreztem, valahogy majdcsak kibírok vele egy órát valami hangulatos helyen.

- Nos, hova lenne kedve beülni? – kérdeztem Audreyt, mikor kiléptünk az irodaépületből.

- Hú, én nem is tudom… azt hittem, hogy Ön már tudja, hogy hova megyünk. Én… nem… nem igazán szoktam sehová sem járkálni. – tört ki belőle az őszinte vallomás.

- Na, akkor ezzel nincs egyedül. – sóhajtottam nagyot. Az idejét sem tudtam, mikor ültem be valahova kollégákkal vagy barátokkal…

- Ne haragudjon, én csak… - természetesen azonnal magára vette igencsak keserűre sikeredett közbevetésemet.

- Ugyan már. Nincs miért haragudnom. Meghívtam egy italra, de még csak azt sem találtam ki, hogy hova… inkább nekem kellene bocsánatot kérnem. – próbáltam kiengesztelni.

- Biztosan hirtelen jött ötlet volt. – nevetett zavartan.

- Így igaz. – bólintottam, közben pedig arra gondoltam, hogy még csak nem is tudja, mennyire az volt... – Azért remélem, hogy nem bánja.

- Nem. – rázta meg a fejét. – Konkrétan nincs semmi dolgom… mint általában soha. – bármennyire is próbálta titkolni és mosoly mögé rejteni, éreztem hangjában a keserűséget.

- Nos, ez nálam nagy általánosságban pont fordítva van. Egyáltalán nincs időm semmire. De amikor van, akkor igyekszem kihasználni az alkalmat. – mosolyogtam rá. – Mit szólna hozzá, ha inkább tegeződnénk? Ez így annyira… horrorisztikus… - nevettem fel zavaromban, mire ő elpirult.

- Persze. Semmi akadálya. – válaszolta, majd tovább indultunk…

Végül egy cukrászdában kötöttünk ki, amit nem bántam, mert úgysem volt szándékomban inni. Hét közben soha nem engedtem meg magamnak ezt a luxust. Minden percben száz százalékosnak kellett lennem, hogy elvégezhessem a munkámat és jó apja lehessek Jimmynek.

Mikor leültünk és a pincér felvette a rendelésünket, zavartan, csendben ültünk egymás mellett. Audrey még mindig csak komoly erőfeszítések árán tudott a szemembe nézni, arca ilyenkor mindig egy fokkal pirosabb színezetet öltött. Először nem értettem, miért érzi magát még mindig kellemetlenül, hiszen tisztáztuk a félreértést, de aztán rájöttem.

Ujjait összefonta, idegesen feszítette meg őket, próbálta narancssárgára festett körmeit láthatatlanná tenni, igen kevés sikerrel. Percenként próbált egy zabolátlan tincset a füle mögé simítani, de az csak nem akart engedelmeskedni neki. Feszengve, egyenes derékkel ült és néha kényszeresen megigazította magán a ruhát. És akkor eszembe jutott, hogy pontosan minek is köszönhető az ismeretségünk. Audrey úgy izgult, ahogyan az első randin szokás.

- Hogyan kerültél a céghez? – kérdeztem hirtelen, mert a csend, ami közénk ereszkedett, már kezdett több lenni, mint kellemetlen.

- Nos… az egyik kollégánk, Samantha ajánlott be, akivel együtt jártam táncolni. Aztán ott összehaverkodtunk. Tudta, hogy éppen állást keresek és volt olyan kedves, hogy szólt két jó szót az érdekemben.

- Ez igazán kedves tőle. – mosolyogtam rá. – Örülök, hogy csatlakoztál a csapathoz. Igazán családias hely. – próbáltam a közhelyek szintjén maradni.

- Igen, mindenki nagyon rendes. Kár, hogy te már nem vagy itt. – mondta, majd arca szinte azonnal színt váltott, mikor eszébe jutott, miért is nem vagyok már a cégnél. – Sajnálom… - suttogta, közben pedig egy igen veszélyes méretű torta darabot gyömöszölt a szájába. Őszintén sajnáltam.

- Ugyan. Semmi rosszat nem mondtál. – mosolyogtam rá, de az emlékek hatására éreztem, hogy hangom szomorúan cseng.

Vagy fél órán keresztül beszéltünk további semmitmondó dolgokról, felszínesen társalogtunk a cégről, a kollégákról. Miközben Audrey az elmúlt néhány hónapjáról beszélt, én az arcát tanulmányoztam. Kerek arca volt, tiszta fényű, zöld szemei és gesztenyebarna haja, amely első ránézésre nem a természet ajándékának tűnt. Eredeti hajszínének inkább a szőke egy sötétebbik árnyalatát tippeltem. Ujjai kissé rövidek voltak, körmei rövidre vágva és élénk narancssárgára festve. Mintha csak az ordítozták volna, hogy „Hééé, itt vagyok!!!” Egy könnyű, nyári ruha volt rajta, virág mintával, ami igazán friss hatást keltett. A ruha szabása inkább az hangsúlyozta ki, amit el szeretett volna rejteni, nem pedig azt emelte ki, ami előnyére vált volna… Abba a hibába esett, amelybe a legtöbb molett nő. Inkább elrejtett mindent, ahelyett, hogy kihangsúlyozta volna azt, ami előnyös. Mindennek ellenére az összhatás egyáltalán nem volt katasztrofális. Arca kedvesnek, őszintének tűnt, a zöld szemeiben megbúvó ártatlanság pedig rabul tudta ejteni az ember tekintetét. Férfi szemmel nem tartottam őt rondának, vagy taszítónak… mindent egybe véve volt benne valami nagyon vonzó. Nem értettem, miért nem talál magának valakit. Aztán elszégyelltem magamat. Hiszen pillanatnyilag én vagyok érdeklődése középpontjában, ő pedig a maga esetlen módján próbálja felkelteni az érdeklődésemet. Nem erőszakosan, nem szóval és nem is tettel, hiszen már nagyon jól tudta, mi a helyzet… de a tekintete, a gesztusai mindennél tisztábban mutatták vonzódását irányomban. Ez pedig nagyon zavarba ejtett. Szerettem volna minél előbb szabadulni ebből a helyzetből, ezért akaratlanul is az órámra néztem.

Végül ő indítványozta az indulást.

- Nagyon köszönöm a sütit, igazán finom volt. – mondta mosolyogva, de úgy láttam a Poker arcot még igencsak gyakorolnia kell. Tudtam, hogy mennyire csalódott. Az, hogy nem kérdeztem az életéről és én sem meséltem a sajátomról egyértelművé tette a számára, hogy ez a meghívás tényleg semmi másról nem szólt, csak az udvariasságról és a bűntudatomról. Egyre szörnyűbben éreztem magamat, őszintén örültem, hogy néhány perc múlva végre elfelejthetem ezt az egészet.

- Igazán nincs mit. Én köszönöm, hogy elfogadtad a meghívást. – mosolyogtam rá, miközben kiléptünk a cukrászdából. – Te merre mész?

- Jaj, csak a buszmegállóig. – mutatott az utca vége felé. – A kétszázhuszonhatos busz pont jó nekem. – magyarázta séta közben kissé hátra, felém fordulva és ekkor megtörtént a baj.

Én magam sem vettem észre azt a kiállón fagyökeret, amelytől megbicsaklott Audrey lába, elvesztette az egyensúlyát, majd olyan kecsesen terült el az utca kövezetén, mint egy krumpliszsák.

- Jól vagy? – kérdeztem, miközben szememet végig futtattam rajta, ő pedig próbált esetlenül feltápászkodni. A térde, könyöke és a tenyere tele volt horzsolt, zúzott sebekkel, éreztem, hogy remeg, amikor felsegítettem. Nem válaszolt, csak ajka legörbült, zöld szemeiből pedig kövér cseppekben folytak a könnyek. Szörnyű volt így látni.

- Miért történik ez velem mindig? Miért vagyok ilyen szerencsétlen? – motyogta szipogva. - Sajnos néhány járókelő is végig asszisztálta a produkciót, akik láthatóan nem igazán akarták palástolni a mosolyt az arcukon.

- Jól vagy? – kérdeztem újra, amikor megláttam, hogy Audrey halántékán egy hosszú seb éktelenkedik, amiből vékony csíkban folyt a vér. – Ezt meg kellene mutatnod egy orvosnak. – mondtam. Nagyon csúnyának látszott a sebe. – Elkísérlek.

- Nem, igazán nem kell. – rázta meg a fejét, amitől megtántorodott és nekem kellett megfogom, hogy el ne essen. – Semmi bajom. Haza megyek és lefekszem. – Láthatóan zavart volt, ilyen állapotban semmiképpen nem engedhettem egyedül útjára.

- Jól van, de akkor haza kísérlek. – mondtam, majd lassan a buszmegálló felé indultunk.

- De igazán nem kell. Nem szeretnélek feltartani. Biztosan van elég dolgod. – ismételgette, arca néha fájdalmasan megrándult. – A busz úgyis majdnem a kapu előtt tesz le.

- Akkor igazán semmiből sem tart, hogy haza kísérjelek. – mondtam, majd felsegített a buszra, mely Hála Istennek éppen akkor érkezett meg, mikor a sarokra értünk.

A buszon szerencsére sok üres hely volt, így le tudtunk telepedni a jármú hátsó részébe, ahol szinte alig volt valaki. Láttam, hogy Audrey végig néz meggyötört ruházatán, koszos, felsértett lábán, szemébe pedig ismét könnyek gyűltek, miközben megrázta a fejét és kinézett az ablakon.

 - Minden rendben? – kérdeztem, mikor láttam, hogy teljesen magába roskadva, hangtalanul ül mellettem. Fejét az üvegnek döntötte, arcáról gyors iramban peregtek a könnyek.

- Persze, minden tökéletes. – nevetett keserűen. – Eddig kettőből kétszer sikerült előtted komplett hülyét csinálnom magamból. Elég jó arány… - fújta ki az orrát. – Na nem mintha bármit is számítana… - fűzte hozzá halkan, majd ismét az ablak felé fordult. Mélyen megérintett az szomorúság és reményvesztettség, ami belőle áradt. Mikor a cukrászdában ültünk, olyan semmitmondó volt a számomra, de most… most szétfoszlott az álarc, amit magára erőltetett, mert úgy gondolta, a szolid, udvarias viselkedése majd közelebb viszi hozzám. De tévedett. Túl sok ember volt a közelemben, akinek távolságtartást és sajnálatot láttam a szemében. Ez volt az, amitől menekültem.

Most viszont ott ült mellettem és tudtam, hogy ennek én vagyok az oka. Nem azért tört össze, mert elesett és tele van vérző sebekkel. Hanem mert mindez előttem történt. Szó szerint látható és tapintató volt a fájdalma, amely úgy tört a felszínre, mint vulkánból a láva. Tudtam, hogy milyen régen van egyedül és mennyire vágyik egy társa… mennyire vágyik a szerelemre. Hirtelen megláttam arcára írva sok visszautasítást, a sok csalódást, amelyet el kellett szenvednie… és azon kaptam magamat, hogy egy éve először érint meg igazán egy másik ember fájdalma. Ő is ugyanolyan magányos volt, mint én. Ettől valahogy közelebb éreztem magamhoz. Ő is kereste a számára kijelölt utat, az értelmet az életében, akárcsak én. És éppen olyan messze állt a megoldástól, mint én magam…

- Gyere, csak óvatosan. – erősen fogtam a kezét, miközben nem kis fájdalom árán leszállt a buszról. – Karolj belém. – mondtam, ő pedig kisírt szemeivel hálásan nézett rám. Valahogy jó volt így sétálni… jó volt gondoskodni róla, bár alig ismertem.

- Köszönöm… erre lesz a ház, ahol lakom. – mutatott végig az utcán, majd lassan elindultunk.

- Jobban vagy már egy kicsit? – kérdeztem halkan, mert valamiért nagyon bántott a csönd.

- Igen. – válaszolta. – Ne haragudj, hogy hülyeségeket beszéltem össze. – kért elnézést, mert most már tisztán látta, mennyire kiadta magát, az érzéseit a buszon. – Csak ilyenkor konkrét sokkot tudok kapni. – nevettem zavartan. Most sokkal inkább olyan volt, mint a kerti partin, nem pedig olyan, mint a cukrászdában. Ez az Audrey sokkal jobban tetszett nekem.

- Miért, ez gyakran előfordul veled? – kérdeztem nevetve.

- Nem, csak általában akkor, ha a legjobb formámat szeretném hozni valaki előtt. – válaszolta őszintén. Sok év keserűsége érződött át szavain. – Nos, itt is vagyunk. – állt meg az egyik ház előtt. – A másodikon lakom. Élvezet lesz felmászni. – próbált némi humort csempészni szavaiba.

- Felkísérjelek? – kérdeztem, és meglepő módon nem is esett volna nehezemre.

- Nem, köszönöm. Menj csak nyugodtan. És sajnálom, hogy el kellett jönnöd idáig miattam. – próbált mosolyogni. – És köszönöm a sütit… meg mindent. – mondta végül. Tudtam neki is ugyanaz jár most a fejében, mint nekem. Láttam az arcán, a szomorú, mégis reménytől csillogó szemein. Ha én nem lépek valamit, valószínűleg most látjuk egymást utoljára. Úgy éreztem, hogy megszakad a szívem.

- Igazán nincs mit. Köszönöm, hogy megismerhettelek. – hadartam, majd búcsút intettem neki. Képtelen voltam tovább a szemébe nézni. Féltem, hogy valami olyasmit teszek, olyasmit mondok, ami mindkettőnket új irányba sodor… olyan irányba, amire még nem álltam készen.

Anyáéknak azt mondtam, túlóráznom kellett, ezért érkeztem később. Két szót váltottunk csupán, felkaptam Jimmyt és már ott sem voltam. Féltem… féltem, hogy Anya belém lát. Hogy meglátja, milyen feldúlt vagyok. Én pedig nem akartam beszélni arról, ami ma történt. Nem akartam róla beszélni, mert még én magam sem tudtam pontosan, hogy mi is volt ez. Egy éven keresztül úgy éreztem magamat, mintha meg lennék fagyva… mintha kővé váltam volna. Csak Jimmy és a szüleim mellett voltam igazi ember, csak ők tudtak az érzelmeimre hatni. Erre néhány napja felbukkan ez a lány, aki valahogyan beférkőzött a jeges bőröm alá…

Gyors iramban mentem hazafelé, Jimmy már jóízűen aludt a karomban. Én pedig mérges voltam. Mérges magamra és mérges Audreyra, mert felkavarta a világomat. Mert valami olyat hozott ki belőlem, amit már régen el is felejtettem… mert mellette újra embernek éreztem magamat.

- Jó éjszakát Jimmy. – suttogtam halkan, majd óvatosan befektettem kiságyába a kisfiamat, akit mindennél jobban szerettem a világon. Néztem ahogy alszik, a torkom pedig összeszorult a gondolatra, hogy soha nem fogja megismerni az édesanyját… az  érintését… a szeretetét… Mindig csak én leszek neki. És semmit sem tudok tenni ez ellen.

Egy nagyot sóhajtottam, behajtottam a szoba ajtaját, majd kimentem a nappaliba. Fáradtan, lelkileg megtépázottan zuhantam le a kanapéra. Minden olyan csendes volt… olyan szörnyen csendes. A magány elemi erővel csapott le rám. Üres volt a lakás Julie nélkül. A kacagása, az éneklése nélkül.

Aztán eszembe jutott Audrey… most biztosan ő is így ül otthon és a sebeit ápolgatja… a fizikait és a lelkit egyaránt… bár ez utóbbi kétségkívül sokkal nehezebben gyógyul majd be. Ő is ott ül az üres lakásban és a mai napon gondolkodik. El sem tudtam képzelni milyen lehet neki… nem tudtam pontosan hány éves, de harminc körülinek tippeltem. Glenda elmondása szerint még nem igazán volt kapcsolata, mindig egymaga volt… el sem tudtam képzelni, milyen magányos lehet. Én a főiskola óta nem ismertem a magány fogalmát. Ott találtunk egymásra Julieval és onnantól kezdve egy pillanatra sem váltunk szét... egészen addig a napig…

A plafont bámultam, közben idegesen járt a lábam. Most tudatosodott bennem, hogy valószínűleg soha többé nem látom majd Audreyt. Megnyugtatónak éreztem a gondolatot. Szerettem volna, hal minél előbb elhalványul az emléke, mígnem minden visszatérhet a megszokott, szürke kerékvágásba. De minél inkább így gondoltam, annál inkább csak körülötte forogtak a gondolataim. Kezembe vettem a mobilomat és idegesen nézegettem. „Írni kéne neki, csak udvariasan megkérdezni, hogy jól van-e?” Vetettem fel magamban a kérdést. Aggódtam érte. Ez volt az igazság, még ha próbáltam is leplezni magam előtt. „Remélem, hogy jól vagy, jó éjszakát, James.” – pötyögtem be a rövid üzenetet, majd tízszer is elolvastam, mielőtt elküldtem volna. Idegesen vártam a reakciót, amely egy percen belül meg is érkezett. „Leginkább csak a büszkeségemen esett csorba, de azt túlélem. Köszönök mindent, Audrey.” A válasz hasonlóan formális volt, mint amilyen az én kérdésem. Látszott rajta a távolságtartás, érződött, hogy Audrey feladta a küzdelmet.

Ez valamiért nagyon bosszantott. Valamiért úgy éreztem, nem fogja ennyiben hagyni ezt az egészet. De aztán rájöttem, hogy ugyan miért is próbálkozna tovább? Elutasító voltam vele, ő pedig tiszteletben tartja az érzéseimet. Ennyi.

Továbbra is a plafont bámultam. Éreztem, hogy Audrey sokkal összetettebb, mint amilyennek első pillanatra gondoltam. Meg akartam ismerni. Nem úgy, mint nőt… hanem, mint embert. És ez az érzés ijesztő volt. Vagy fél órán keresztül szemeztem a mobilommal, majd egy nagy levegőt vettem és begépeltem az üzenetet. Ezúttal nem olvastam el, csak gyorsan a küldés gombra kattintottam. „Nem lenne kedved megismételni a mai napot? Mondjuk az esést ezúttal kihagyhatnád.” – nem tudtam, honnan jött ez a lazaság és a humor, mert legbelül sem lazának, sem pedig humorosnak nem éreztem magamat.

A válasz pedig ismét gyorsan érkezett. Kezembe vettem a mobilomat és elolvastam. Éreztem, hogy elmosolyodok. Megráztam a fejemet, majd a hálószoba felé indultam. Bár már nagyon késő volt, mégis sokáig forgolódtam. A gondolatok össze-vissza cikáztak az agyamban, de végül mindig ugyanarra jutottam.

„Van valami ebben a lányban…”

Első fejezet - Elefánt a porcelán boltban

Első fejezet

Elefánt a porcelán boltban

Úgy éreztem, csak vonszolom magamat a kertvárosban lévő házig, ahol Glenda lakott, és ahová ismét összetrombitálta a barátait, kollégáit. Glenda bulijai messze földön híresek voltak, egy évben akár kéthavonta is képes volt ilyen nagyszabású partit rendezni. Mindig is imádott a középpontban lenni, szerette a pezsgést, a bókokat és elismeréseket, amiket kapott. Mindenki tudta ezt, de mégis elnézték neki, mert jó ember volt és jó főnök.

Julieval majdnem minden bulijára eljöttünk, mert kár lenne tagadni, mindig fantasztikus volt a hangulat. Vidám és baráti. Glendának sikerült elérnie, hogy a kollégák tényleg barátként tekintsenek egymásra, és jól érezzék magukat egymás társaságában. Nagy szívfájdalma volt, hogy a házhoz nem tartozik úszómedence, így a nyári bulik a férfiak számára a hűsítő gumimedencék felállításával kezdődtek.

Egy nagyot sóhajtva álltam meg a ház előtt. A kertből kiszűrő ricsaj alapján biztos voltam benne, hogy rekordot döntött a látogatók száma. Hiába, június eleje volt és ennek ellenére harmincöt fok. Régen nem voltam már Glendánál. Nagyon-nagyon régen. Emlékeztem az utolsó alkalomra. Julienak már csak néhány hét volt hátra a szülésig. Annyira izgatott volt… és annyira gyönyörű…

A szörnyűség után eljöttem a cégtől, Glenda hiába is próbált tartóztatni. Tudtam, hogy maximálisan elnéző lenne velem, a munkámmal kapcsolatban, de képtelen lettem volna olyan emberek között élni a mindennapjaimat, akik ismerték a történetemet… képtelen lettem volna elviselni a szánakozó tekintetüket. Ennek ellenére Glenda soha nem felejtkezett meg rólam. Minden alkalommal küldött nekem meghívót, ám én minden alkalommal kibújtam a látogatás alól. Túl sok emlék volt itt… és túl sok ember. Most viszont Anya nem hagyott békén. Tiszteletben tartotta a fájdalmamat, de azt is akarta, hogy végre visszatérjek az életbe. Tudtam, milyen fájdalmas engem így látnia. Úgyhogy végülis beadtam a derekamat. De nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz. Egy nagy levegőt vettem, majd becsöngettem.

- James! – nézett rám meglepetten Will, Glenda férje. – De jó, hogy eljöttél! Fergeteges a buli! – invitált be, én pedig egy zavart mosollyal léptem be a házba. Sokan voltak… túlságosan sokan. – Glenda a konyhában ténykedik, mindjárt megmondom neki, hogy itt vagy. – vigyorgott rám.

- Nem szeretném zavarni, majd valamikor biztosan összefutunk. – próbáltam lebeszélni Willt, mert szerettem volna még kicsit aklimatizálódni, mielőtt kiteszem magamat a Glenda féle vallatásnak.

- Oké. – bólintott. – És… jól vagytok? – kérdezte, szemében pedig megjelent az a bizonyos kifejezést. „Kezdődik…”- gondoltam, de végül erőt vettem magamon.

- Igen, köszönjük. – válaszoltam kurtán, és megfejeltem egy mosollyal. Többre most nem futotta.

- Örülök. Szerintem… szerintem nézz szét a kertben, sok ismerős arc van itt, lesz kivel beszélgetned. – mondta, miközben a terasz felé terelgetett. A levegőben grillezett hús illata terjengett. A grill mellett pedig egy lány állt, aki méteres távolságból próbálta megforgatni az óriási húsdarabokat. Arca nem sugárzott túl nagy boldogságot. Hiába. Harmincöt fokban nem ez a legkellemesebb foglalatosság. Egy pillanatra összeakadt a tekintetünk, amitől ő láthatóan zavarba jött.

- Nézd csak… - mutatott Will a kert egyik részébe. Igen… sok ismerős arc. Ettől féltem…

A következő percekben egymás után léptek hozzám a régi kollégák, egymás után tették fel azokat a kérdéseket, amelyekre már automatikus mondtam a sablon választ. Mélyebb értelmükbe már nem is akartam belegondolni. Sokan megöleltek, megveregették a hátamat, én pedig egyszerre éreztem magamat jól és nagyon kellemetlenül. Megfojtott ez a fajta együttérzés, más részről viszont jó volt újra látni őket, tudni, hogy még mindig érdekli őket a sorsom.

A beszélgetés közepette is olyan érzésem volt, hogy valaki figyel. Felnéztem, és láttam, hogy a lány, aki előbb még a grillnél állt, most engem néz, bár szinte azonnal elkapta a tekintetét. Látványosan válogatni kezdett az üdítők közül, én pedig azon gondolkoztam, hogy vajon ismernem kéne? Tudtam, hogy az én külsőm is jelentősen megváltozott az egy évvel ezelőttihez képest, de emlékeimben nem igazán tudtam felidézni egy olyan kolléganőt sem, aki egy kicsit is hasonlított volna rá. Viszont már másodszorra vettem észre, hogy engem néz.

Frissítőre hivatkozva kimentettem magamat az emberkoszorúból, majd a sátortető alatt megbúvó, jégbe hűtött italok – és az ismeretlen lány – felé vettem az irányt.

- Elnézést Hölgyem, hogy csak így megszólítom, de ismerjük egymást? – Nehéz volt nem észrevennem, hogy egyáltalán nem számított arra, hogy valaki ilyen hirtelen megszólítja, aminek a hideg limonádé látta kárát.

- Mi? Tessék? – fordult felém zavartan.

- Elnézést, csak azt gondoltam, ismerjük egymást valahonnan. – mosolyogtam rá, arcát tanulmányozva pedig már egészen biztos voltam benne, hogy még soha nem találkoztunk. Gesztenyebarna haja ragyogott a napfényben, arca vörös pírral égett, akárcsak a vállai. Úgy láttam, senki nem mondta neki, hogy fehér bőrrel nem túl jó a tűző napon húst sütögetni…

- Jaj nem, még nem találkoztunk. – rázta meg úgy a fejét, hogy azt hittem lerepül. Valamiért újra mosolyognom kellett.

- Á, értem. Csak azt hittem, hogy esetleg… még a cégtől ismerjük egymást… azért nézett annyira. – próbáltam kimagyarázni magamat, mire a lány arca még egy fokkal vörösebb színezetet öltött. Zöld szemei csak úgy világítottak benne.

- Ön…Ön is a cégnél dolgozott? – kérdezte meglepetten.

- Igen. – bólintottam. – Úgy egy éve léptem ki. – éreztem, hogy nem túl természetes a mosolyom. – És Ön? Mióta tagja a csapatnak? – kérdeztem, közben nagyon kortyoltam a hideg limonádéból.

- Még csak három hónapja. Nagyon új még minden. – nevetgélt zavartam. – Egyébként Audrey vagyok. - nyújtotta a kezét.

- James. – éreztem, hogy izzad a tenyere. – És hogy tetszik Glenda partija? – kérdeztem, mert egyéb pillanatnyilag nem jutott az eszembe. Felkészültem volt kollégáim kérdéseire az elmúlt egy évvel kapcsolatban, de ilyen típusú beszélgetésre nem.

- Sok az ismeretlen ember. Egy kicsit elveszettnek érzem magamat. – vallotta be. – De most már eggyel többet ismerek, úgyhogy… - mondta, miközben idegesen nevetgélt. – És ez a meleg… - láttam rajta, hogy a nap és a forróság tényleg kiszívta minden erejét.

- Igen, elég kegyetlen. – válaszoltam. – És még éjszakára sem hűl le a levegő.

- Igen, ez a legrosszabb. Azt hiszem, ha ennek vége van, beszabadulok egy maximálisan légkondicionált moziba. – fújtatott egy nagyot, én pedig éreztem, hogy elmosolyodok. Szegényre láthatóan ráfért volna egy légkondicionált helyiség, és némi naptej. - Nem lenne kedve eljönni velem? Biztosan adnak valami nézhetőt… - kérdezte idegesen, miközben egy nagyot kortyolt a hideg limonádéból. A másodperc tört része alatt éreztem, hogy vonásaim megkeményednek. Bár a lány még mindig csillogó szemekkel és kipirosodott arccal nézett rám, én mégis egy szörnyetegnek láttam. „Hát ezért fixírozott.” – gondoltam magamban. – „Fel akar szedni.” Hirtelen visszatetszést keltett bennem a lány kedvessége, zavara, az apró verejtékcseppek a homlokán. Taszítónak találtam, egy flörtölő fruskának, aki nem törődik semmivel, csak a buli után legyen kivel elmennie.

- Köszönöm a meghívást, de nem igazán van kedvem a mozihoz. – mondtam, közben éreztem, hogy hangom, bár visszafogott volt, mégis vág, mint egy kés éle. – További jó szórakozást. – mondtam, majd letettem a poharamat és ott hagytam.

Teljesen felzaklatott ez a jelenet. Elvonultam az egyik kerítés mellett álló fa árnyékába, és próbáltam valahogy helyre rázni háborgó lelkemet. Ilyen mértékű tapintatlanságot még soha, senkitől nem tapasztaltam. „El akar csábítani és fel akar szedni, amikor tudja, hogy elvesztettem a feleségemet.” – csak ez a kérdés járt újra és újra a fejemben, miközben folyamatosan a fejemet ráztam. Reméltem, hogy most senki nem figyel messziről, mert akkor tuti, bolondnak néz.

Jó volt beszélgetni ezzel a lánnyal, kedves volt és láthatóan a lelkét is kitette, hogy a vendégeknek mindenük meglegyen, de az a kérdés romba döntötte a róla kialakított pozitív képemet. Aztán rá kellett jönnöm, hogy nem pusztán a tapintatlansága volt az, ami annyira megdöbbentett.

Elszoktam már attól, hogy valaki férfiként nézzen rám, nem pedig egy gyászoló özvegyként és magányos apaként. Az Ő szemében mást láttam, ez pedig egyszerre volt ijesztő, és… nem… erre gondolni sem akartam.

Anya hónapok óta arra buzdított, hogy menjek emberek közé, hogy ismerkedjek. Ő még mindig egy fiatal, életerős férfit látott, akinek párra, szeretetre és szerelemre van szükség, én viszont úgy éreztem magamat, mintha végig éltem volna az életemet, megtört voltam, fáradt és reményvesztett. Tudtam, hogy számomra már nem létezik szerelem. Julie volt az első és az utolsó. Majdnem tíz évig voltunk együtt, én pedig soha nem tudtam betelni vele. Gyönyörű volt, jólelkű és impulzív. Vele minden egyes pillanatban éreztem, hogy élek. Soha nem értettem meg, hogy miért pont én kellettem neki. Újra agyamba villant a kép, amikor leült mellém a padra az egyetem előtt és beszélgetni kezdtünk. Utána sokszor találkoztunk, de én el sem tudtam képzelni, hogy többet is szeretne tőlem, mint egy sima barátság. Aztán egyszercsak megcsókolt. Váratlan volt és nagyon édes. Még ma is a szájamban érzem az ízét. „Igen, ő szedett fel.” – mosolyodtam el az emlékek hatására. És ez a lány most pontosan ugyanezzel próbálkozott, a maga suta, tapintatlan módján. „Ha tudnád, hogy Julie lába nyomába sem érsz.” – gondoltam, majd hirtelen, a semmiből ott termett a gonosz csábító.

- Hello! Kérem, ne haragudjon azért, amit az előbb mondtam, illetve… illetve kérdeztem… - kezdte el hadarni, még mielőtt bármit is mondhattam vagy tehettem volna. – Nem… nem tudtam semmit arról, ami Önökkel történt, nem tudtam a feleségéről és… és szeretném kifejezni a részvétemet, nagyon… nagyon sajnálom, tényleg… - Össze-vissza hebegett-habogott, arca tűzvörös volt, és nem mert a szemembe nézni. – Remélem, hogy el tudja felejteni azt, amit az előbb mondtam, mert… mert ha ezt tudom, akkor nem kérdeztem volna ilyet… - láttam, hogy futó pillantása végig szalad a karikagyűrűmön. – Szóval csak ezt akartam mondani… Nem akarom, hogy rosszat gondoljon rólam… – fejezte be mondandóját, majd rám nézett. Képtelen voltam megszólalni, tudtam, tanácstalanságom kiül az arcomra. Még mielőtt bármit is reagálhattam volna, gyors léptekkel a ház felé vette az irányt, majd eltűnt a teraszon keresztül.

Csak álltam dermedten és valamiért nagyon rosszul éreztem magamat… „Lehet, hogy tényleg nem tudott az egészről semmit?” – futott át az agyamon. Tudtam, hogy erre csak egyféle képpen tudhatom meg a választ.

- James! – ugrott a nyakamba Glenda, mikor meglátott. Még mindig a konyhában raboskodott, egy halomnyi mosatlan társaságában. – Annyira örülök, hogy eljöttél! Minden rendben veletek? Jól vagytok? Jimmyt miért nem hoztad el? – ömlesztette rám kérdéseit.

- Köszönjük, jól vagyunk. Minden rendben. Jimmynek túl meleg lett volna a mai nap. Inkább Anyáéknál hűsöl. – magyarázkodtam.

- Ó, azért remélem, nemsokára láthatjuk. Mostanra már biztosan komoly férfi lett belőle! – Glenda arcából csak úgy sütött a szeretet és a lelkesedés. Ez volt az, amiért senki nem volt képes rá hosszú távon haragudni.

- Igen, nagyon megnőtt. – nevettem. Hiába… már egy éve, hogy…

- És milyen volt újra látni az ismerős arcokat? – kérdezte Glenda, miközben szorgalmasan pakolt.

- Jó volt. Tényleg. – erősítettem meg, amikor láttam, hogy Glenda nem elégedett a válaszommal. – Jó volt beszélgetni velük. De nagyon sok volt az új arc is…

- Igen. Volt néhány személyi változás a cégnél, miután eljöttél. Plusz szert tettem még néhány barátra… - kacagott fel, majd hirtelen egy árnyék futott végig az arcán. – Hallottam, találkoztál az egyik új kolléganőnkkel, Audreyval. – szeme elárulta, hogy nagyon kellemetlenül érezte magát.

- Nos igen, volt egy rövid beszélgetésünk. – kezdtem el a cipőm orrát tanulmányozni.

- Elmesélte, hogy mi történt, és kérlek, ne haragudj rá. – lépett közelebb hozzám. – Ő nem tudott semmit arról, ami történt. – felkaptam a fejemet, és Glenda bűnbánó arcára néztem. – Azt hittem, hogy ma sem fogsz eljönni, így nem tartottam fontosnak, hogy beszéljek neki rólad. Ő egy nagyon rendes lány, de sajnos… sajnos nem nagyon sikerül találnia magának valakit… azt hiszem, egyáltalán nem látják a férfiak, hogy milyen nagyszerű lány. Én pedig arra bíztattam, hogy itt a bulin csípjen fel valakit magának. Hiszen elég széles a választék. – láttam rajta, hogy kicsit kellemetlen erről beszélnie… és immár én is kezdtem magamat nagyon kellemetlenül érezni. – Azért nem vádolhatjuk, hogy te tetszettél meg neki. Még mindig ugyanolyan jóképű pasi vagy, még ha szakáll alá is rejted magadat. – mosolygott rám, mire én is elnyomtam egy kínban érlelt félmosolyt. – Ne haragudj rá. Nagyon jólelkű lány és teljesen kiborult, amikor elmondtam neki, mi a helyzet. – felkaptam a fejemet. Igen. Láttam az arcán, amikor bocsánatot kért. Őszintén szégyellte- és bűnösnek érezte magát a kialakult helyzet miatt, amiben pedig ő maga is vétlen volt. Nagyon rossz érzés fogott el. Az első megérzésem volt a helyes vele kapcsolatban.

- Odajött hozzám és bocsánatot kért. De hirtelen nem tudtam neki semmit sem mondani. Aztán meg elfutott. – Mondtam Glendának, mert nem tudtam, mit tegyek.

- Igen, ami azt illeti, egészen hazáig futott. – nevetett Glenda keserűen. – Én vagyok a hibás. – sóhajtott nagyot. De mennyi esély volt erre? – nézett rám, hogy megnyugtassam a lelkét.

- Nem túl sok. – simogattam meg a vállát. – Szegény lány tényleg mindig benyúl a tutiba…

Prológus

Plusz egy fő - James szemével

Prológus

- Most már nem gondolhatod meg magadat, James, Glenda számít rád! – mondta Anyám, miközben az ajtó felé tuszkolt.

Rémülettel töltött el a gondolat, hogy emberek közé menjek, ráadásul olyan emberek közé, akiknek nagy része tudja, hogy mi történt… akik ismerték őt is… akik ismerték Julie-t…

Már több mint egy éve volt annak, hogy elvesztettem… de még mindig képtelen voltam túltenni magamat rajta. Elvesztettem a feleségemet, a társamat, a szerelmemet… az életem értelmét. Hetekig csak vegetáltam… de újra lábra kellett állnom… mert itt hagyta nekem Jimmyt… itt hagyta nekem a fiúnkat…

Egyszerre lettem özvegy és apa. Ugyanazon a napon elvesztettem életem értelmét, de kaptam helyette egy másikat… De bármennyire is utáltam magamat érte, Jimmy képtelen volt teljesen betölteni azt az űrt, amit Julie elvesztése okozott. Az első szerelmem volt… az egyetlen szerelmem.

Egy év telt el a szörnyű nap óta, én pedig magamba zárkóztam. Nem létezett semmi, csak Jimmy, a szüleim és a fájdalom. Az a fajta fájdalom, amely alattomosan ott sajog, napi huszonnégy órában az ember szívében, amely gúzsba köti, megbéklyózza. Néha úgy éreztem, hogy nem maradt semmi. Jimmyre nézve is sokszor csak a veszteség jutott az eszembe. Láttam kis arcában Julie vonásait, láttam magam előtt a boldogságát, ahogyan a kisfiunkat várta…akkor még fogalma sem volt róla, hogy az életét kell adnia érte.

Az első néhány hét szörnyű volt. Képtelen voltam másra, mint feküdni az ágyban és üveges szemekkel a plafont bámulni. Nem ettem, nem ittam és nem érintett meg Jimmy sírása sem. Képtelen voltam ránézni. Gyűlöltem őt, mert Julienak miatta kellett meghalnia.

De aztán Anya helyre tett. Ő és Apa végig mellettem voltak. Kemény szavakkal bár, de megmutatták a helyes utat. Julie mindennél jobban szerette Jimmyt, mert a kettőnk szerelméből fogant. Benne voltam én, és benne volt Ő is. Mikor végre, hetek múltán átmentem a szobába, ahol Jimmy békésen aludt, rájöttem, hogy milyen szörnyű dolgot is teszek. Ellököm magamtól a gyermekünket, akit mindketten oly nagy szeretettel vártunk. Tudtam, Julie zokogna, ha látná. Jimmy nem volt hibás semmiben. Ő is elszenvedője volt ennek a szörnyűségnek. Ahogy gyönyörű kis arcát néztem, hirtelen az ő vesztesége is mázsás súlyként szakadt rám. Soha nem fogja megtapasztalni az édesanyja közelségét. Nem öleli, nem simogatja meg, nem táplálja a saját testéből… abban a pillanatban más ember lett belőlem. Csak Jimmyért éltem, hogy ő boldog lehessen. És csak ő volt az, aki kicsit is boldoggá tudott tenni.

Bezárkóztam. Nem létezett senki és semmi a családomon kívül. Elhagytam a munkahelyemet is, mert nem bírtam elviselni az emberek szánakozó tekintetét, a kérdezősködést. A szüleim elkeseredetten nézték eltávolodásomat az emberektől. Tudtam, titkon mind a ketten abban reménykedtek, hogy egyszer még megtalálom majd a boldogságot…

De én úgy éreztem, az élet számomra már csak fájdalmat tartogat…