Harmadik fejezet - Aranykor

Harmadik fejezet

Aranykor

Lassan egy hét telt el azóta a bizonyos nap óta. Én pedig továbbra sem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy mi is ez az egész. Ismét hatalmába kerített a pánik, hogy lemondjam a találkozót, de akárhányszor kezembe vettem a mobilomat, valami láthatatlan erő nem hagyta, hogy üzenetet írjak neki. „Most mégis mit akarsz tőle? Barátságot? Tudod, hogy ő nem arra vágyik!!!” – dörömbölt fejemben újra és újra a kérdés és a kétség. Nem tudtam semmit, csak azt, hogy sokat gondolok rá, sokat gondolkozom róla.

Hosszú ideje, már meg sem láttam más emberek fájdalmát, nem érdekeltek az érzéseik vagy, hogy mit gondolnak rólam. Aztán egyszer csak szembe jött ez a lány, akinek olyan szomorú és magányos volt a lelke, hogy a fájdalma szinte dörömbölt az agyamban. Jókedvű volt és humoros, lelkében mégis nagy űr tátongott.

Úgy éreztem, mindent megtudtam róla, mialatt a buszon ültünk. Bár ő ebből semmit nem vett észre, de a lelke úgy nyílt meg felém, mintha egy nyitott könyvből olvasnék. Ez egyszerre volt szomorú és nagyon ijesztő. Valamiért úgy éreztem, hogy felelős vagyok érte. Más részről pedig a tény, hogy ő is boldogtalan, valahogy nyitottá tett felé. Éreztem, ő is ugyanolyan elveszett, mint én magam, még ha elveszettségünk igen más természetű is volt.

Mikor másnap végre rávettem magamat, hogy üzenetet írjak neki, ujjaim kicsúsztak az irányításom alól, akárcsak a lelkem. A fejemben már szépen megírtam az üzenetet, miszerint sajnálatos módon közbe jött valami, ezért sajnos le kell mondanom a találkozót. Az ujjaimat viszont a szívemben pislákoló új érzés irányította, és az üzenet teljesen más tartalmat nyert. Az első… a második… és a harmadik is. És az összes, ezek után. Én pedig minden egyes válasz után jobban éreztem magamat. Mindig mosoly költözött az arcomra, ha Audrey szellemes, bolondos, sokszor irónikus hangvételű üzeneteit olvastam. Ez pedig megrémített.

Audrey nemcsak humort hozott az életembe… hanem szörnyű káoszt a lelkembe.

Már elmúlt hat, mikor futólépésben megérkeztem a cukrászda elé. Elhúzódott a munka, így igencsak meg kellett szaporáznom, ha ide akartam érni. Messziről láttam, hogy Audrey egy könyvbe temetkezett, szemét le sem véve a sorokról, nyelvét kinyújtva próbálta elkapni a szívószál végét, amely egy nagy pohár italban volt. A szájam mosolyra húzódott. „Igen, ez Ő.”

- Szia! – köszöntem rá, ő pedig láthatóan majdnem félre nyelt. – Sokat késtem? – kérdeztem, mert könyvvel a kezében úgy nézett ki, mint aki már órák óta itt vár.

- Jaj nem, én érkeztem előbb, aztán… aztán nem akartam dehidratálódni, mert akkor hülyeségeket beszélek össze, úgyhogy inkább vettem egy kis innivalót. – mutatta büszkén az óriási adag jégkását. Valamiért melegség öntötte el a szívemet. Annyira bolond volt… és annyira jólesett látni a mosolyát.

- Aha, értem. Örülök, hogy „normális” maradtál. – nevetettem, és reméltem, hogy nem haragszik majd meg a szavaim mögött rejlő irónia miatt. Finoman összecsukta a könyvét, majd esetlenül próbálta beerőltetni a táskájába. Láthatóan igen régi kiadás volt, ami rögtön felkeltette az érdeklődésemet.

- Szereted a régi könyveket?  - kérdeztem, mikor Audreynak végre sikerült helyet találnia az egyébként tekintélyes méretű táskájában.

- Igen. – válaszolta büszkén. – Imádom az antik darabokat. De nem csak a könyvekből. Egyszerűen… szeretem a régiségeket… a régi bútorokat, használati tárgyakat, a zenét, az ékszereket, egyszerűen mindent! – tárta szét a karját. Bár még alig ismertem, de az már tisztán körvonalazódott bennem, milyen nagy hévvel tud dolgokért rajongani. Mindig irigyeltem az ilyen embereket.  – Ez valamiféle… őrület nálam. – magyarázta, alátámasztva mindazt, amit gondoltam.

- Értem. – mosolyogtam rá és már egy pillanatra sem volt kétséges számomra, hogy mi lesz a mai program. – Akkor már tudom is, hogy hova megyünk!

- Szerintem már sokkal jobban néznek ki. – mutogatta Audrey a sebeit, mikor hogyléte felől érdeklődtem. Mondanom sem kell, hogy még mindig szörnyen festettek a sebek- és zúzódások. Fehér bőrén sokkal feltűnőbb volt a lila- és a zöld minden létező árnyalata.

- Mihez képest? – kérdeztem a fejemet ingatva, mikor elővillant Audrey térde.

- Most már egész szép, de tényleg. Az első két napban szilva lila volt az egész, aztán elkezdett bordóba fordulni, most meg már csak simán zöld… - vezette le az egész folyamatot, mintha csak az időjárásról beszélne. Annyira bolond volt…

- Remélem, most már jobban vigyázol magadra. – mondtam.

- Vigyázok én, de a testem egyszerűen nem kompatibilis az agyammal. – méltatlankodott. – Nem engedelmeskedik… - Valamiért nevetnem kellett. Nem tudtam eldönteni, hogy szándékosan próbál vicces lenni, vagy az egyéniségéhez tartozik, szíve legmélyéből jön ez a bohókás, kissé gyerekes viselkedés.

- Nézd, itt is vagyunk! – kanyarodtam le egy kis utcába. – Ismered ezt a helyet? – kérdeztem, mikor a ház ajtaja elé értünk, bár tudtam, kevés esély van erre. Csodálatos hely volt ez a régi dolgok szerelmeseinek, de csak az embereknek egy igen szűk köre ismerte és látogatta.

- „Aranykor” – olvasta föl az aranyszínű feliratot, amely az ajtó fölé volt festve. – Nem, nem is hallottam róla soha. – rázta meg a fejét.

- Helyes! Ebben reménykedtem! – kacsintottam rá. – Azt hiszem, ez tetszeni fog! – indultam el a lépcsőn, ő pedig utánam sietett.

- De milyen hely ez? – kérdezte, de nem válaszoltam neki, inkább csak szélesre tártam előtte az ajtót. Ezt a helyet képtelenség volt pontosan körül írni, beszélni róla. Az Aranykort egyszerűen látni kell. Audrey belépett és láttam, hogy felcsillan a szeme. Már az előtér is olyan hatással volt az emberre a régies berendezésével, a képekkel a falon, az andalító zenével, amely a szobákból szűrődött ki, hogy az ember biztosan tudta: Egy másik világba lép most be.

- Ugye mondtam, hogy tetszeni fog! – mosolyogtam büszkén, mikor láttam, hogy a szája is tátva marad a csodálkozástól.

- De… de mi ez pontosan? – nézett körbe, majd elindult az egyik szoba irányába.

- Nos… ezt elég nehéz körül írni. – mondtam halkan, mert mindig ilyen hatással volt rám ez a hely. Mintha egy templomba léptem volna be. – Kicsit talán olyan, mint egy interaktív antikvárium. – láttam, hogy Audrey nem igazán érti, mire is gondolok. – A könyveket, amiket látsz, mind meg lehet venni. Ahogyan a berendezési tárgyak nagy részét is. – mutattam körbe a megannyi antik bútoron, képen- és dísztárgyakon. – De akár ki is vehetsz egy könyvet és leülhetsz olvasgatni. Ahogy az a hölgy is ott. – hajoltam közelebb Audreyhoz, mert a fent említett hölgy kissé rondán nézett rám.

- Ez szuper. – lépett közelebb Audrey az egyik könyvespolchoz. – Valami rendszer szerint vannak felpakolva? – kérdezte, miközben óvatosan végigsimítva a könyvek gerincét, lassú léptekkel fedezte fel a szobát. Abban a finomságban, ahogyan ezekhez a különleges, régi, egyedi történettel rendelkező könyvekhez ért, saját szenvedélyemet láttam visszatükröződni. Semmi kétség nem fért hozzá, hogy a régiségekhez való vonzódásunkban lelki társak vagyunk mi ketten.

- Nos, időrend szerint vannak a polcra felrakva a könyvek. Ha a szobába belépve balra indulsz el, ott vannak a legrégebbi könyvek, az ezernyolcszázas évek nagy klasszikusaival. – indultunk el a megadott irányba. – Ha tovább sétálsz, ott találod, a középső könyvespolcon a századfordulós és első világháború előtti irodalmat… a szoba végénél pedig az első világháború és a húszas évek világirodalma. – tisztára izgalomba jöttem a ténytől, hogy Audrey most ugyanazt elragadtatást érzi, mint én, mikor először tettem be ide a lábamat.

- Ez hihetetlen! – álmélkodott. – És ezek mik? – térdelt le olyan hirtelen a földre, hogy majdnem átestem rajta.

- Nos, ezek azok, amik miatt én szívesen járok ide… bár… nagyon régen volt, hogy utoljára itt jártam. – térdeltem le én is mellé. Most jöttem csak rá, hogy tényleg, mintha ezer éve lett volna, mikor legutóbb az Aranykorban jártam. – Ezek lemezek.

- Jé, tényleg… - emelt fel egyet óvatosan a papírborítóban lévő lemezek közül. – Ezek szerint te ilyeneket hallgatsz? – nézegette a lemez megbarnult borítóját.

- Hát, ami a kezedben van, olyat pont nem… - nevetettem, miközben végig pörgettem a másik tucatnyi lemezt. Tudtam, itt olyan különleges kincsek lapulhatnak meg, amelyekre én vágyom. – De például ezt… húúú… - egy nagyot fújtattam, amikor valami olyasmire bukkantam, amit már nagyon régóta kerestem. – Ez igazi ritkaság! – Fordítottam Audrey felé a lemez borítóját, arcán pedig a felismerés halvány szikráját kerestem. – Ismered ezt a dalt? - „Marion Harris – Somebody loves me” című slágere az egyik kedvencem volt. De soha nem hittem volna, hogy egyszer egy eredeti lemezt tarthatok majd a kezemben.

– Nem. – rázta meg Audrey a fejét. – Azt hiszem, hogy nem ismerem.

- Ó, pedig a húszas évek óriási klasszikusa volt! Csodás kis dal! – éreztem, hogy előtör belőlem a rajongó énem, de valahogy nem bántam. – Akkor most be is pótoljuk a lemaradást! – mondtam, majd a szoba sarkában lévő gramofonhoz léptem.

- Szabad ezt? – kérdezte Audrey aggodalmasan, mikor láttam, hogy az eddig forgó korongot a mi lemezünkre cserélem.

- Már miért ne lehetne? Tudod, ez egy interaktív hely! – nevetettem - Másként honnan is tudhatnánk, hogy minden rendben van-e a lemezzel? – óvatosan tettem rá a tűt a lemezre, mintha simogatnám.

- Nagyon értesz hozzá… - mondta elismerően Audrey, ami nagyon jól esett.

- Otthon is van egy hasonló… bár nem ilyen régi. – dicsekedtem, majd rövid sistergés után végre elindult a muzsika. A lány arról dalolt, hogy minden embernek párra van szüksége, akárcsak Ádámnak Évára. De ő olyan magányos… de úgy érzi, most van valaki, aki szereti… akit szeretne megismerni, tudni, hogy kicsoda...

Audreyra néztem, pillantása nagyon zavarba hozott. AZ a bizonyos pillantás volt. Tudtam, egy pillanatra sem felejthetem el, hogy Audrey érdeklődése teljesen más természetű irányomban, mint az enyém az ő irányában. Ez a dal pedig attól féltem, most reményt keltett benne.

- Na, hogy tetszett? – kérdeztem, hogy minél előbb sikerüljön legyőzni zavaromat.

- Nagyon jó volt! Én is nagyon szeretem az ilyen muzsikát! – lelkendezett. – És hallhatóan jó állapotban van a lemez.

- Igen. Igazi főnyeremény! – egy pillanatra ismét elfelejtettem mindent. Úgy örültem a lemeznek, mint ahogyan egy gyerek örül az új tájékának. – És neked köszönhetem! Ha nem látom meg a kezedben azt a könyvet, akkor most nem itt lennénk! – mondtam neki köszönetet, amitől láthatóan elpirult. Mélyen megérintett az ártatlansága, a rajongása. – Gyere, nézzünk szét a többi szobában is! – indítványoztam, majd további felfedezőútra indultunk… a lemez pedig jött velünk.

- Nagyon köszönöm, hogy elvittél az Aranykorba… egyszerűen csodálatos az a hely! Az embernek nincs is kedve eljönni onnan! – mondta később, amikor már töviről-hegyire bejártuk az egész Aranykort. Tudtam, ő is úgy érzi, mintha egy időutazáson vett volna részt, ami után a való világ ismét nagyon sivárnak és szürkének tűnik.

- Nem, én köszönöm, hogy neked köszönhetően én is újra körbe járhattam. – mosolyogtam rá. – És megszerezhettem ezt! – lobogtattam meg a lemezt. – Régen volt, hogy utoljára így végig jártam volna elejétől-végéig az egész Aranykort… nagyon jó volt ezt a társaságodban tenni. – az utolsó mondat olyan hirtelen tódult az ajkaimra, hogy esélyem sem volt visszafogni őket. De tényleg így éreztem. Hosszú idő óta ez volt az egyik legcsodálatosabb napom.  – És örülök, hogy végre tudtunk egy kicsit beszélgetni is.

- Igen, annak én is. – bólintott Audrey. Szokatlan volt a részéről, hogy ilyen röviden és tömören fogalmazzon. Láttam, hogy egy nagyot nyel, mintha csak a további szavakat próbálta volna bent tartani. Tudtam, milyen jól érezte magát, nem csak az Aranykor csodái miatt, hanem főképpen azért, mert együtt voltunk. De láttam rajta, hogy tisztában van vele, örömének nem adhat olyan mértékben hangot, ahogyan szeretne. Egyre közelebb értünk a házhoz, ahol lakott, nekem pedig most jutott csak el a tudatomig, hogy újabb válaszút elé kerültem. – Nos, itthon is vagyok. – Állt meg Audrey kényszeredett mosollyal a ház előtt. És akkor jött az a kínos csönd. Zavartan néztük egymást, mindketten más érzések miatt hadakoztunk Önmagunkkal. Tudtam, Audrey arra vár, abban reménykedik, hogy újabb programra hívom majd. Láttam a feszültséget az arcán, a ki nem mondott szavakat az ajkain. Biztos voltam benne, hogy ő biztosan nem fogja kezdeményezni az újabb találkozót. Egyszer már visszautasítottam és tudtam, hogy ez milyen mély sebet ejtett rajta. Tudtam, hogy milyen útra sodor minket, ha újra és újra találkozunk. És éreztem, hogy arra én még nem vagyok készen. De ahogy az arcára néztem, a reménytől és a rajongástól csillogó szemeit láttam, a lelke ismét olyan fájdalmasan nyílt meg előttem, mint az előző találkozásunkkor, a buszon. Ajkaim ismét úgy mozdultak, mintha nem is én irányítanám őket. - És… milyen filmre akartál igazából elhívni? – hangom olyan távolinak tűnt, mintha egy másik James szavai lettek volna.  

- Ó, jaj. – rejtette Audrey tenyerébe az arcát, nagy zavarában. – Hogy jutott ez most az eszedbe? – nézett rám pirosan égő arccal. Tudtam, hogy még mindig szégyelli, ami a partin történt. - Fogalmam sincs. Azt sem tudom, hogy milyen filmek mennek mostanság a moziban. Csak egy hirtelen ötlet volt, igazából a mai napig nem tudom, hogy mertem megtenni. Tudom, hihetetlen, de nem szoktam idegen pasiknak ilyen kérdéseket feltenni ismerkedésünk első öt percében. – képtelen volt legyőzni a zavarát. Őt ugyanúgy meglepte a kérdés, mint amennyire saját magamat. – Csak Glenda egyszerűen nem hagyott békén ezzel a „légy merész” dumával, úgyhogy… - megrázta a fejét, miközben idegesen állt egyik lábáról a másikra.

- És mi lett volna, ha igent mondok? – kérdeztem, miközben az egyetlen olyan reakciót produkáltam, aminek nagyon nem ott volt a helye: nevettem.

- A világ nyolcadik csodája. Azt úgy hívják. – Audrey is nevetett, de az ő nevetése iróniával és fájdalommal volt tele. Hirtelen elszégyelltem magamat. Arról faggatom, hogy milyen megalázónak élte meg azt a helyzetet… arra kényszerítem, hogy a reményeiről és a vágyairól beszéljen, miközben mind a kettő, lassan kihal belőle… és ebben én is ugyanúgy hibás vagyok, mint az összes többi férfi, aki felkeltette az érdeklődését.

- Kérdezd meg még egyszer… - szólalt meg ismét az a másik James, aki fölött már semmilyen hatalommal nem bírtam.

- Nem… nem lenne kedved eljönni velem moziba? – kérdezte halkan Audrey, közbe pedig égő arccal tanulmányozta a cipőjét. Tudtam, milyen nehéz lehet feltennie nekem ezt a kérdést. Eszébe juttatja a partin történetek és még ki tudja hány olyan esetet, amikor udvariasan – vagy éppen otrombán – visszautasították. Olyannak akartam látni, mint amilyen az este volt. A szívemet ismét átjárta az a meleg érzés, mint amikor együtt fedeztük fel az Aranykor kincseit. Hozzá léptem, majd egy apró csókot adtam forró arcára.

- Örömmel…