Első fejezet - Elefánt a porcelán boltban

Első fejezet

Elefánt a porcelán boltban

Úgy éreztem, csak vonszolom magamat a kertvárosban lévő házig, ahol Glenda lakott, és ahová ismét összetrombitálta a barátait, kollégáit. Glenda bulijai messze földön híresek voltak, egy évben akár kéthavonta is képes volt ilyen nagyszabású partit rendezni. Mindig is imádott a középpontban lenni, szerette a pezsgést, a bókokat és elismeréseket, amiket kapott. Mindenki tudta ezt, de mégis elnézték neki, mert jó ember volt és jó főnök.

Julieval majdnem minden bulijára eljöttünk, mert kár lenne tagadni, mindig fantasztikus volt a hangulat. Vidám és baráti. Glendának sikerült elérnie, hogy a kollégák tényleg barátként tekintsenek egymásra, és jól érezzék magukat egymás társaságában. Nagy szívfájdalma volt, hogy a házhoz nem tartozik úszómedence, így a nyári bulik a férfiak számára a hűsítő gumimedencék felállításával kezdődtek.

Egy nagyot sóhajtva álltam meg a ház előtt. A kertből kiszűrő ricsaj alapján biztos voltam benne, hogy rekordot döntött a látogatók száma. Hiába, június eleje volt és ennek ellenére harmincöt fok. Régen nem voltam már Glendánál. Nagyon-nagyon régen. Emlékeztem az utolsó alkalomra. Julienak már csak néhány hét volt hátra a szülésig. Annyira izgatott volt… és annyira gyönyörű…

A szörnyűség után eljöttem a cégtől, Glenda hiába is próbált tartóztatni. Tudtam, hogy maximálisan elnéző lenne velem, a munkámmal kapcsolatban, de képtelen lettem volna olyan emberek között élni a mindennapjaimat, akik ismerték a történetemet… képtelen lettem volna elviselni a szánakozó tekintetüket. Ennek ellenére Glenda soha nem felejtkezett meg rólam. Minden alkalommal küldött nekem meghívót, ám én minden alkalommal kibújtam a látogatás alól. Túl sok emlék volt itt… és túl sok ember. Most viszont Anya nem hagyott békén. Tiszteletben tartotta a fájdalmamat, de azt is akarta, hogy végre visszatérjek az életbe. Tudtam, milyen fájdalmas engem így látnia. Úgyhogy végülis beadtam a derekamat. De nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz. Egy nagy levegőt vettem, majd becsöngettem.

- James! – nézett rám meglepetten Will, Glenda férje. – De jó, hogy eljöttél! Fergeteges a buli! – invitált be, én pedig egy zavart mosollyal léptem be a házba. Sokan voltak… túlságosan sokan. – Glenda a konyhában ténykedik, mindjárt megmondom neki, hogy itt vagy. – vigyorgott rám.

- Nem szeretném zavarni, majd valamikor biztosan összefutunk. – próbáltam lebeszélni Willt, mert szerettem volna még kicsit aklimatizálódni, mielőtt kiteszem magamat a Glenda féle vallatásnak.

- Oké. – bólintott. – És… jól vagytok? – kérdezte, szemében pedig megjelent az a bizonyos kifejezést. „Kezdődik…”- gondoltam, de végül erőt vettem magamon.

- Igen, köszönjük. – válaszoltam kurtán, és megfejeltem egy mosollyal. Többre most nem futotta.

- Örülök. Szerintem… szerintem nézz szét a kertben, sok ismerős arc van itt, lesz kivel beszélgetned. – mondta, miközben a terasz felé terelgetett. A levegőben grillezett hús illata terjengett. A grill mellett pedig egy lány állt, aki méteres távolságból próbálta megforgatni az óriási húsdarabokat. Arca nem sugárzott túl nagy boldogságot. Hiába. Harmincöt fokban nem ez a legkellemesebb foglalatosság. Egy pillanatra összeakadt a tekintetünk, amitől ő láthatóan zavarba jött.

- Nézd csak… - mutatott Will a kert egyik részébe. Igen… sok ismerős arc. Ettől féltem…

A következő percekben egymás után léptek hozzám a régi kollégák, egymás után tették fel azokat a kérdéseket, amelyekre már automatikus mondtam a sablon választ. Mélyebb értelmükbe már nem is akartam belegondolni. Sokan megöleltek, megveregették a hátamat, én pedig egyszerre éreztem magamat jól és nagyon kellemetlenül. Megfojtott ez a fajta együttérzés, más részről viszont jó volt újra látni őket, tudni, hogy még mindig érdekli őket a sorsom.

A beszélgetés közepette is olyan érzésem volt, hogy valaki figyel. Felnéztem, és láttam, hogy a lány, aki előbb még a grillnél állt, most engem néz, bár szinte azonnal elkapta a tekintetét. Látványosan válogatni kezdett az üdítők közül, én pedig azon gondolkoztam, hogy vajon ismernem kéne? Tudtam, hogy az én külsőm is jelentősen megváltozott az egy évvel ezelőttihez képest, de emlékeimben nem igazán tudtam felidézni egy olyan kolléganőt sem, aki egy kicsit is hasonlított volna rá. Viszont már másodszorra vettem észre, hogy engem néz.

Frissítőre hivatkozva kimentettem magamat az emberkoszorúból, majd a sátortető alatt megbúvó, jégbe hűtött italok – és az ismeretlen lány – felé vettem az irányt.

- Elnézést Hölgyem, hogy csak így megszólítom, de ismerjük egymást? – Nehéz volt nem észrevennem, hogy egyáltalán nem számított arra, hogy valaki ilyen hirtelen megszólítja, aminek a hideg limonádé látta kárát.

- Mi? Tessék? – fordult felém zavartan.

- Elnézést, csak azt gondoltam, ismerjük egymást valahonnan. – mosolyogtam rá, arcát tanulmányozva pedig már egészen biztos voltam benne, hogy még soha nem találkoztunk. Gesztenyebarna haja ragyogott a napfényben, arca vörös pírral égett, akárcsak a vállai. Úgy láttam, senki nem mondta neki, hogy fehér bőrrel nem túl jó a tűző napon húst sütögetni…

- Jaj nem, még nem találkoztunk. – rázta meg úgy a fejét, hogy azt hittem lerepül. Valamiért újra mosolyognom kellett.

- Á, értem. Csak azt hittem, hogy esetleg… még a cégtől ismerjük egymást… azért nézett annyira. – próbáltam kimagyarázni magamat, mire a lány arca még egy fokkal vörösebb színezetet öltött. Zöld szemei csak úgy világítottak benne.

- Ön…Ön is a cégnél dolgozott? – kérdezte meglepetten.

- Igen. – bólintottam. – Úgy egy éve léptem ki. – éreztem, hogy nem túl természetes a mosolyom. – És Ön? Mióta tagja a csapatnak? – kérdeztem, közben nagyon kortyoltam a hideg limonádéból.

- Még csak három hónapja. Nagyon új még minden. – nevetgélt zavartam. – Egyébként Audrey vagyok. - nyújtotta a kezét.

- James. – éreztem, hogy izzad a tenyere. – És hogy tetszik Glenda partija? – kérdeztem, mert egyéb pillanatnyilag nem jutott az eszembe. Felkészültem volt kollégáim kérdéseire az elmúlt egy évvel kapcsolatban, de ilyen típusú beszélgetésre nem.

- Sok az ismeretlen ember. Egy kicsit elveszettnek érzem magamat. – vallotta be. – De most már eggyel többet ismerek, úgyhogy… - mondta, miközben idegesen nevetgélt. – És ez a meleg… - láttam rajta, hogy a nap és a forróság tényleg kiszívta minden erejét.

- Igen, elég kegyetlen. – válaszoltam. – És még éjszakára sem hűl le a levegő.

- Igen, ez a legrosszabb. Azt hiszem, ha ennek vége van, beszabadulok egy maximálisan légkondicionált moziba. – fújtatott egy nagyot, én pedig éreztem, hogy elmosolyodok. Szegényre láthatóan ráfért volna egy légkondicionált helyiség, és némi naptej. - Nem lenne kedve eljönni velem? Biztosan adnak valami nézhetőt… - kérdezte idegesen, miközben egy nagyot kortyolt a hideg limonádéból. A másodperc tört része alatt éreztem, hogy vonásaim megkeményednek. Bár a lány még mindig csillogó szemekkel és kipirosodott arccal nézett rám, én mégis egy szörnyetegnek láttam. „Hát ezért fixírozott.” – gondoltam magamban. – „Fel akar szedni.” Hirtelen visszatetszést keltett bennem a lány kedvessége, zavara, az apró verejtékcseppek a homlokán. Taszítónak találtam, egy flörtölő fruskának, aki nem törődik semmivel, csak a buli után legyen kivel elmennie.

- Köszönöm a meghívást, de nem igazán van kedvem a mozihoz. – mondtam, közben éreztem, hogy hangom, bár visszafogott volt, mégis vág, mint egy kés éle. – További jó szórakozást. – mondtam, majd letettem a poharamat és ott hagytam.

Teljesen felzaklatott ez a jelenet. Elvonultam az egyik kerítés mellett álló fa árnyékába, és próbáltam valahogy helyre rázni háborgó lelkemet. Ilyen mértékű tapintatlanságot még soha, senkitől nem tapasztaltam. „El akar csábítani és fel akar szedni, amikor tudja, hogy elvesztettem a feleségemet.” – csak ez a kérdés járt újra és újra a fejemben, miközben folyamatosan a fejemet ráztam. Reméltem, hogy most senki nem figyel messziről, mert akkor tuti, bolondnak néz.

Jó volt beszélgetni ezzel a lánnyal, kedves volt és láthatóan a lelkét is kitette, hogy a vendégeknek mindenük meglegyen, de az a kérdés romba döntötte a róla kialakított pozitív képemet. Aztán rá kellett jönnöm, hogy nem pusztán a tapintatlansága volt az, ami annyira megdöbbentett.

Elszoktam már attól, hogy valaki férfiként nézzen rám, nem pedig egy gyászoló özvegyként és magányos apaként. Az Ő szemében mást láttam, ez pedig egyszerre volt ijesztő, és… nem… erre gondolni sem akartam.

Anya hónapok óta arra buzdított, hogy menjek emberek közé, hogy ismerkedjek. Ő még mindig egy fiatal, életerős férfit látott, akinek párra, szeretetre és szerelemre van szükség, én viszont úgy éreztem magamat, mintha végig éltem volna az életemet, megtört voltam, fáradt és reményvesztett. Tudtam, hogy számomra már nem létezik szerelem. Julie volt az első és az utolsó. Majdnem tíz évig voltunk együtt, én pedig soha nem tudtam betelni vele. Gyönyörű volt, jólelkű és impulzív. Vele minden egyes pillanatban éreztem, hogy élek. Soha nem értettem meg, hogy miért pont én kellettem neki. Újra agyamba villant a kép, amikor leült mellém a padra az egyetem előtt és beszélgetni kezdtünk. Utána sokszor találkoztunk, de én el sem tudtam képzelni, hogy többet is szeretne tőlem, mint egy sima barátság. Aztán egyszercsak megcsókolt. Váratlan volt és nagyon édes. Még ma is a szájamban érzem az ízét. „Igen, ő szedett fel.” – mosolyodtam el az emlékek hatására. És ez a lány most pontosan ugyanezzel próbálkozott, a maga suta, tapintatlan módján. „Ha tudnád, hogy Julie lába nyomába sem érsz.” – gondoltam, majd hirtelen, a semmiből ott termett a gonosz csábító.

- Hello! Kérem, ne haragudjon azért, amit az előbb mondtam, illetve… illetve kérdeztem… - kezdte el hadarni, még mielőtt bármit is mondhattam vagy tehettem volna. – Nem… nem tudtam semmit arról, ami Önökkel történt, nem tudtam a feleségéről és… és szeretném kifejezni a részvétemet, nagyon… nagyon sajnálom, tényleg… - Össze-vissza hebegett-habogott, arca tűzvörös volt, és nem mert a szemembe nézni. – Remélem, hogy el tudja felejteni azt, amit az előbb mondtam, mert… mert ha ezt tudom, akkor nem kérdeztem volna ilyet… - láttam, hogy futó pillantása végig szalad a karikagyűrűmön. – Szóval csak ezt akartam mondani… Nem akarom, hogy rosszat gondoljon rólam… – fejezte be mondandóját, majd rám nézett. Képtelen voltam megszólalni, tudtam, tanácstalanságom kiül az arcomra. Még mielőtt bármit is reagálhattam volna, gyors léptekkel a ház felé vette az irányt, majd eltűnt a teraszon keresztül.

Csak álltam dermedten és valamiért nagyon rosszul éreztem magamat… „Lehet, hogy tényleg nem tudott az egészről semmit?” – futott át az agyamon. Tudtam, hogy erre csak egyféle képpen tudhatom meg a választ.

- James! – ugrott a nyakamba Glenda, mikor meglátott. Még mindig a konyhában raboskodott, egy halomnyi mosatlan társaságában. – Annyira örülök, hogy eljöttél! Minden rendben veletek? Jól vagytok? Jimmyt miért nem hoztad el? – ömlesztette rám kérdéseit.

- Köszönjük, jól vagyunk. Minden rendben. Jimmynek túl meleg lett volna a mai nap. Inkább Anyáéknál hűsöl. – magyarázkodtam.

- Ó, azért remélem, nemsokára láthatjuk. Mostanra már biztosan komoly férfi lett belőle! – Glenda arcából csak úgy sütött a szeretet és a lelkesedés. Ez volt az, amiért senki nem volt képes rá hosszú távon haragudni.

- Igen, nagyon megnőtt. – nevettem. Hiába… már egy éve, hogy…

- És milyen volt újra látni az ismerős arcokat? – kérdezte Glenda, miközben szorgalmasan pakolt.

- Jó volt. Tényleg. – erősítettem meg, amikor láttam, hogy Glenda nem elégedett a válaszommal. – Jó volt beszélgetni velük. De nagyon sok volt az új arc is…

- Igen. Volt néhány személyi változás a cégnél, miután eljöttél. Plusz szert tettem még néhány barátra… - kacagott fel, majd hirtelen egy árnyék futott végig az arcán. – Hallottam, találkoztál az egyik új kolléganőnkkel, Audreyval. – szeme elárulta, hogy nagyon kellemetlenül érezte magát.

- Nos igen, volt egy rövid beszélgetésünk. – kezdtem el a cipőm orrát tanulmányozni.

- Elmesélte, hogy mi történt, és kérlek, ne haragudj rá. – lépett közelebb hozzám. – Ő nem tudott semmit arról, ami történt. – felkaptam a fejemet, és Glenda bűnbánó arcára néztem. – Azt hittem, hogy ma sem fogsz eljönni, így nem tartottam fontosnak, hogy beszéljek neki rólad. Ő egy nagyon rendes lány, de sajnos… sajnos nem nagyon sikerül találnia magának valakit… azt hiszem, egyáltalán nem látják a férfiak, hogy milyen nagyszerű lány. Én pedig arra bíztattam, hogy itt a bulin csípjen fel valakit magának. Hiszen elég széles a választék. – láttam rajta, hogy kicsit kellemetlen erről beszélnie… és immár én is kezdtem magamat nagyon kellemetlenül érezni. – Azért nem vádolhatjuk, hogy te tetszettél meg neki. Még mindig ugyanolyan jóképű pasi vagy, még ha szakáll alá is rejted magadat. – mosolygott rám, mire én is elnyomtam egy kínban érlelt félmosolyt. – Ne haragudj rá. Nagyon jólelkű lány és teljesen kiborult, amikor elmondtam neki, mi a helyzet. – felkaptam a fejemet. Igen. Láttam az arcán, amikor bocsánatot kért. Őszintén szégyellte- és bűnösnek érezte magát a kialakult helyzet miatt, amiben pedig ő maga is vétlen volt. Nagyon rossz érzés fogott el. Az első megérzésem volt a helyes vele kapcsolatban.

- Odajött hozzám és bocsánatot kért. De hirtelen nem tudtam neki semmit sem mondani. Aztán meg elfutott. – Mondtam Glendának, mert nem tudtam, mit tegyek.

- Igen, ami azt illeti, egészen hazáig futott. – nevetett Glenda keserűen. – Én vagyok a hibás. – sóhajtott nagyot. De mennyi esély volt erre? – nézett rám, hogy megnyugtassam a lelkét.

- Nem túl sok. – simogattam meg a vállát. – Szegény lány tényleg mindig benyúl a tutiba…