Plusz
egy fő - James szemével
Prológus
-
Most már nem gondolhatod meg magadat, James, Glenda számít rád! – mondta Anyám,
miközben az ajtó felé tuszkolt.
Rémülettel
töltött el a gondolat, hogy emberek közé menjek, ráadásul olyan emberek közé,
akiknek nagy része tudja, hogy mi történt… akik ismerték őt is… akik ismerték
Julie-t…
Már
több mint egy éve volt annak, hogy elvesztettem… de még mindig képtelen voltam
túltenni magamat rajta. Elvesztettem a feleségemet, a társamat, a szerelmemet…
az életem értelmét. Hetekig csak vegetáltam… de újra lábra kellett állnom… mert
itt hagyta nekem Jimmyt… itt hagyta nekem a fiúnkat…
Egyszerre
lettem özvegy és apa. Ugyanazon a napon elvesztettem életem értelmét, de kaptam
helyette egy másikat… De bármennyire is utáltam magamat érte, Jimmy képtelen
volt teljesen betölteni azt az űrt, amit Julie elvesztése okozott. Az első
szerelmem volt… az egyetlen szerelmem.
Egy
év telt el a szörnyű nap óta, én pedig magamba zárkóztam. Nem létezett semmi,
csak Jimmy, a szüleim és a fájdalom. Az a fajta fájdalom, amely alattomosan ott
sajog, napi huszonnégy órában az ember szívében, amely gúzsba köti,
megbéklyózza. Néha úgy éreztem, hogy nem maradt semmi. Jimmyre nézve is sokszor
csak a veszteség jutott az eszembe. Láttam kis arcában Julie vonásait, láttam magam
előtt a boldogságát, ahogyan a kisfiunkat várta…akkor még fogalma sem volt
róla, hogy az életét kell adnia érte.
Az
első néhány hét szörnyű volt. Képtelen voltam másra, mint feküdni az ágyban és
üveges szemekkel a plafont bámulni. Nem ettem, nem ittam és nem érintett meg
Jimmy sírása sem. Képtelen voltam ránézni. Gyűlöltem őt, mert Julienak miatta
kellett meghalnia.
De
aztán Anya helyre tett. Ő és Apa végig mellettem voltak. Kemény szavakkal bár,
de megmutatták a helyes utat. Julie mindennél jobban szerette Jimmyt, mert a
kettőnk szerelméből fogant. Benne voltam én, és benne volt Ő is. Mikor végre,
hetek múltán átmentem a szobába, ahol Jimmy békésen aludt, rájöttem, hogy
milyen szörnyű dolgot is teszek. Ellököm magamtól a gyermekünket, akit
mindketten oly nagy szeretettel vártunk. Tudtam, Julie zokogna, ha látná. Jimmy
nem volt hibás semmiben. Ő is elszenvedője volt ennek a szörnyűségnek. Ahogy
gyönyörű kis arcát néztem, hirtelen az ő vesztesége is mázsás súlyként szakadt
rám. Soha nem fogja megtapasztalni az édesanyja közelségét. Nem öleli, nem
simogatja meg, nem táplálja a saját testéből… abban a pillanatban más ember lett
belőlem. Csak Jimmyért éltem, hogy ő boldog lehessen. És csak ő volt az, aki
kicsit is boldoggá tudott tenni.
Bezárkóztam.
Nem létezett senki és semmi a családomon kívül. Elhagytam a munkahelyemet is,
mert nem bírtam elviselni az emberek szánakozó tekintetét, a kérdezősködést. A
szüleim elkeseredetten nézték eltávolodásomat az emberektől. Tudtam, titkon
mind a ketten abban reménykedtek, hogy egyszer még megtalálom majd a
boldogságot…
De
én úgy éreztem, az élet számomra már csak fájdalmat tartogat…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése